„A tanárban a múlt fog kezet a jövővel”

Világháborúkat, sorstragédiákat, hadifogságot, rémisztő kétségeket, gyötrelmeket átélt őseitől különös módon a derű tanítását kapta örökül. Azt a mérhetetlen emberi bölcsességet, amely megtanítja az embert a rámért életet, feladatokat úgy elfogadni, hogy csöndes apátia helyett tettekre sarkallja mindvégig. Gyötrődés helyett a gyerekek egy olyan életigenlő családban nevelkedtek, ahol nem ismerték a megváltoztathatatlan feletti kínlódás érzését. Faragóné Szénásy Emese, a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium egykori tanára, korábbi igazgatója, Pro Urbe díjas református presbiter, Boldog Gizella-díjas pedagógus olyan tudásról mesélt, amely bárcsak mindannyiunk lelkében táplálhatná az örök békét. 

Az élet és ami adatik 

– Mifelénk úgy tartották: a munkát el kell végezni, lehetőleg nyavalygás nélkül. Ám mégsem hatotta át napjainkat a szigorú kötelesség súlya, örömmel végeztük kapott-vállalt feladatainkat. Derűsen teltek a dolgos hétköznapok, reggelre ébredve – akármilyen idő fogadott is bennünket – mindig örültünk. Örömmel fogadtuk az esőt, a napsütést, a csípős időt, a rekkenő hőséget. A bennünket körülölelő életet ön­maga valójában értékeltük, még a sorstragédiák sem roppantották össze nagyszüleim, szüleim békés, szépségre nyitott lelkét. Alkati derű kellett ehhez, és a mély hit abban, miként a Jóisten rendezi a dolgokat, az úgy van jól. A bajban velünk lesz – mesélte az egykori pedagógus apai ágon vásárhelyi, anyai ágon székely felmenői, falusi tanár szülei és a Székkutason telt gyermekkor emlékét idézve. 

Derű a traumák árnyékában 

Holott viszontagságos élet jutott családjának, a történelem viharai nem kímélték őket: 

– Nagyszülei­met az első világháború kiűzte a szeretett szülőföldről, Erdélyből, a megszokott dolgos és jó életből, menekültek, s vagonban laktak egy teljes esztendeig. Majd jött a második világháború, édesapám besorozása, hadifogsága, édesanyám rettegése, a kétség, férje vajon hazatérhet-e valaha családjához. Ám erős hitük, emberi tartásuk, derűs alkatuk a traumák árnyékában is kísérte őseimet. Bölcsességüket látva, tapasztalva nevelkedtünk mi, gyermekek és kaptuk örökül a legszebb ajándékot, az Istenbe vetett bizalom, a kitartás, a becsület, a szépség, az öröm, az elfogadás, az összetartozás örök értékei­nek igényét. Megtanultuk, hogy hiba volna folytonos teherként cipelni az élet megmásíthatatlan eseményeit, folyton háborgó lélekkel küzdeni nap nap után – mondta Eme­­se néni, példaként, mosolyogva említve, amikor édesanyja azt mesélte, mi­­lyen jó volt a háború idején va­gonban élni, mert sok gyermek vette körül őket, s jókat lehetett játszani... 

Remény a keserűségben 

– Tudom, nem utólag másítot­­ta meg a keserű pillanatokat édesanyám, így élte meg a borzalmakat, így vészelték át a sors­­tragédiákat, így lendültek át a nehézségeken, amelyet a történelem, az élet hozott. Nem traumaként adták tovább a gyerekeknek a történteket, nem is úgy viselték, de példaként, hogy ilyen az élet. A feltámadó kétségeket felülírja a hit, a remény és a bizalom – mondta. Arra a kérdésre, gyerekkori tapasztalatai felnőtt léte mindennapjait miként hatották át, válaszul azt felelte: keserű pillanat volt korai nyugdíjazása a Bethlenből, de isteni kegyelemként egy halászteleki református középiskola meghívta tanárának. Évtizedek munkája, környezete változott meg, abból az intézményből kényszerült tá­vozni, ahová egész élete kötötte. Ám rájött, ha háborgás helyett az új lehetőségekre tekintünk, kibékülhetünk az eseményekkel a keservesnek tűnő pillanatokban is. Ez a gondolat ad erőt neki máig. 

Nem rossz, kreatív 

– Biológusként mondom: az élet fennmaradásának egyik legfontosabb tényezője a diverzitás, a sokféleség, amit óvnunk, őriznünk kell a természetben és a társadalomban is. Ahelyett, hogy erőszakosan a magunk képére formálnánk a másik embert, inkább csodálkozzunk rá az egyediségére. Pedagógusként is az a gondolat vezérelt, hogy diákjaimat a saját énjük kibontakoztatására ösztönözzem, nyesegetve a torz hajtásaikat, mert ezerféle módon lehet boldog, örömteli az élet, nem csupán egyetlen úton. 

A kamasz gyerekek rendkívül kíváncsiak, óriás erő hajtja őket önmaguk és a világ megismerésére. A jó és a rossz mércéje nem elegendő megítélésükre, hiszen az identitáskereső, formálódó fiatal korral együtt jár a huncutság, a botlások, a pimaszkodás. A gyerek nem rossz, csupán kreatív, nem ismeri még tettei határait s következményeit. 

Az idő változó szövete 

– Több évtizedes, aktív munka utáni nyugdíjazással megváltozik az idő szövete körülöttünk, másrészt kikerül az ember egy inspiratív közegből, fontos, hogy ne záródjon be a maga gondolatvilágába: maradjon nyitott a világ dolgaira, mérettesse meg gondolatait a napi kihívásokkal. Nem veszni hagyni a ráeszmélés lehetőségét, hogy a világ gazdagabb annál, mint ahogy elgondoljuk – mondta Emese néni arra válaszul, mi tartja mozgásban mindennapjait. 

– A pedagógusi pályáról le­kerülve kiszakadunk egy nagy és erős közösségből, s hajlamos leértékelni magát az ember, fájdalmas a leszálló ág tudata, az idő szorításának megszűnése, a feladatok sokaságának hiánya, a „fontosságának” elvesztése. Talán ezért rendített meg mélységesen a Boldog Gizella-díj. Világunk ugyanis a tettekért elismerést, netán valami hasznot vár. Úgy érzem, ez a díj a múlt elismerése, s rajtam keresztül a tanári pálya rangjának megemelése, a Bethlenben kapott értékek fontosságának hirdetése, a tanítványi alázat és hűség megnyilvánulása. A tanári pálya csodálatos hivatás! Egyszer­­re megható és felelősségteljes feladat, mert nem csupán tanítani, tettekkel képviselni kell az élet meghatározó értékeit. 

A tanárban a múlt és a jövő fog kezet, mert a múltat adja át a jövőnek, az értékeket, azok esszenciáját, amiért annyit küzdöttek, dolgoztak eleink, akár fizikálisan, akár szellemileg, a tudást, a történelmünket, az erkölcsi zsinórmértékünket. Így adva a folytonosságot.