Ma múzeum működik a vérbíró házában

Egy város életében mindig meghatározóak azok a személyek, akik onnan indulva szereztek hírnevet magukra. Csongrád is méltán lehet büszke például Miloš Crnjanskira, a 20. századi szerb irodalom egyik legjelentősebb képviselőjére; a magyar büntetőjog-tudomány kiemelkedő alakjára, a Csemegi-kódex névadójára, Csemegi Károlyra; Hatvani László Széchenyi-díjas magyar matematikusra; Sarusi Kis János négyszeres világbajnok magyar kenusra vagy az „üvegbeton” feltalálójára, Losonczi Áronra. Terhes örökség, de ezen kiválóság mellett Vida Ferenc, az 56-os megtorlások egyik vérbírája is Csongrádon látta meg a napvilágot. 

Polgári Ház az Iskola utcában 

Az Iskola utca elején áll a Tari László Múzeum: sokan talán nem is tudják, hogy a hely nemcsak a kiállított tárgyakkal idézi meg az elmúlt időt, de maguk a faluk is bizonyos szempontból történelmiek: ott élt a Vida család, Vida Ferenc, a Nagy Imrét halálra ítélő vérbíró ott töltötte gyermek- és ifjúkorát. 

Az apa, dr. Vida Sándor ügyvéd aktív közéleti szerepet vállalt a Tisza-parti kisvárosban, a zsidó közösség hitközségi elnöke volt, édesanyja pedig az izraelita jótékonysági nőegylet elnöknője volt. Ebbe a jómódú családba született 1911-ben Vida Ferenc, aki később maga is jogi pályára lé­pett. 1934-ben vé­­gezte el a szegedi jogi akadémiát, 1935-től pedig ügyvédjelöltként dolgozott. 

Emellett már fiatalon a politika felé fordult: 1932–33-ban részt vett a cionista mozgalomban, majd 1934-ben Tel-Avivban a helyi Palesztinai Kommunista Párt megalapításában is közreműködött. 1935-ben tért vissza Magyarországra, hogy részt vegyen az illegális kommunista mozgalomban. 

Karrier a kommunista diktatúrában 

Kommunista szervezkedésért 1942-ben életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték, az apját pedig ugyanebben az évben zárták ki zsidó származása miatt a szegedi ügyvédi kamarából. Őt nem sokkal később Auschwitzba hur­­colták, ott is hunyt el, édesanyja viszont túlélte a háborút, ő a csongrádi zsidó temetőben nyugszik. 

Vida Ferenc Magyarország né­­met megszállása után Németországba került, a második világháborút követően azonban visszatért Magyarországra, ahol a kommunista hatalomátvétel alatt és a kiépülő Rákosi-diktatúrában villámkarriert futott be: 1945 júliusában már a Magyar Kommunista Párt budapesti V. kerületi pártbizottságának titkára, 1946 februárjától a Belügyminisztérium tanácsosa, 1951 decemberétől pedig az Igazságügyi Minisztériumba kerül, majd 1953-ban nevezik ki a Legfelsőbb Bíróságra. 

Az „ellenforradalom” megtorlója 

Így lett részese az 1956-os forradalom és szabadságharc – vagy ahogy azt követő évtizedekben nevezték „ellenforradalom” – utáni megtorláshullámnak. 56 decemberétől a magyar igazságszolgáltatás tulajdonképpen „halálgyárként” működött: politikai megrendelésre tucatszám szabták ki a halálos ítéleteket, az ezeket kimondó bírókat pedig a köznyelv csak „vérbíróknak” hívta. 

A polgári bírók közül Borbély János 65, Tutsek Gusztáv 46, Halász Pál 19, Mecsér József 10, Vágó Tibor 9 esetben hozott halálos ítéletet. Vida Ferenc 20 esetben döntött a halálbüntetés mellett, köztük Nagy Imre perében is ő volt, aki kimondta a döntő szót. 

Nagy Imre, Maléter, Szilágyi és Gimes 

A Nagy Imre-perbe 1958 februárjának közepén csöppent bele, mi­­után az ügyet addig vezető Radó Zoltán infarktust kapott. A per lefolytatására a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Domokos József jelölte ki, mint olyan személyt, „aki nem hajlandó kompromisszumot kötni az ítéletek meghozatalánál”. 

Mint a per során kiderült, hithű kommunistaként nem is kötött: Nagy Imrét, Gimes Miklós újságírót, Szilágyi József jogászt és Ma­léter Pál honvédelmi minisztert is halálra ítélte. 

Döntésének helyességéről élete végéig meg volt győződve, semmiféle megbánást sem tanúsított. Így nyilatkozott erről 1989-ben Borenich Péternek: „Az, hogy a Nagy Imre-pert el kell kezdeni és a Nagy Imrét el kell ítélni, az meggyőződésem volt. Azért valakinek felelnie kell, hogy ezt ránk zúdította. Mindannyian az ellenforradalom áldozatainak éreztük magunkat. Mindegyikünk gyűlölte az ellenforradalmat.” 

Budapesti békés nyugdíjas évek 

Vida Ferenc az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként a Magyar Szabadság Érdemérem kitüntetést kapta meg a kádári vezetéstől. 1972 októberéig dolgozott a Legfelsőbb Bíróságon, majd a nyugdíjasok békés életét élte. 

Tetteiért sosem vonták felelősségre, bár erre az élet sem adott túl sok időt: 1990-ben novemberében hunyt el a budapesti Kútvölgyi Kór­­házban. 

Egykori szülőháza az Iskola utcában a Tari László Múzeumnak ad helyet. A sors furcsa fintoraként a ház falai nemcsak annak voltak tanúi, hogy a vérbíró ott tette meg gyermekként első lépéseit, de annak is, hogy ott rendeztek kiállítást az általa elítélt mártír miniszterelnök emlékére: Nagy Imre emléke megidézésével vehetett elégtételt halálos ítélete kimondóján. 

A Tari László Múzeum épülete a Vida család egykori házában Csongrádon. 

Fotó: majzik Attila

56 decemberétől a magyar igazságszolgáltatás tulajdonképpen „halálgyárként” működött.