Szegedért Emlékéremmel méltatták

2022.07.03. 14:51

Szilágyi Annamária Arra született, hogy felvidítsa az embereket

Páratlan, egyedi előadásmódjával és derűs kedélyével gyorsan meghódította Szilágyi Annamária a Szegedi Nemzeti Színház közönségének szívét, és azóta is a társulat egyik legközkedveltebb színésznője a szegediek körében. Rögös út vezette a szilvaszedésből a színészi pályára, de a számtalan nehézség közepette is rendíthetetlenül kitartott álma mellett. A vígjátékokban lubickol, a drámai szerepek terápiaként hatnak lelkére. Legközelebb július 4-én, 5-én és 6-án az Esküvő után című előadásban láthatja a városháza udvarának közönsége.

Koós Kata

A népszerű színésznő hajdanán szilvaszedés közben döntötte el, hogy mindenképpen színésznő lesz belőle. Fotók: Karnok Csaba

Fotós: Karnok Csaba

A népszerű színésznő hajdanán szilvaszedés közben döntötte el, hogy mindenképpen színésznő lesz belőle. Fotók: Karnok Csaba

Fotós: Karnok Csaba

– Tudtommal igencsak kacskaringós út vezette a színészi pályára. 
– Alapvetően visszahúzódó és gátlásos gyerek voltam, de megráztam magam, mikor rá­jöttem, hogy így nem érvényesülhetek az életben. Vers- és prózamondó versenyekre jártam jó eredményekkel, és a gimnáziumi osztálytársaim hívták fel a figyelmemet, hogy a színművészetire kellene mennem. Össze is állítottam a felvételi anyagomat. Benne volt például Hamlet Lenni vagy nem lenni monológja. Természetesen nem vettek fel, amin nagyon meg is sértődtem. Persze visszagondolva én sem vettem volna fel magamat. Bekerültem a munkaügyi központ adatbázisába, beiskoláztak gyors- és gépírótanfolyamra, és Bu­­dapesten tit­­kárnő lettem. Közben fel­­vételiztem a Harlekin Gyermekszínházba. A Rómeó és Júliából kellett előadnom a dajka monológját, ami kétségtelenül testhez állóbb volt, mint a Hamlet. Három csodálatos évet töltöttem ott. Még kétszer próbálkoztam a színművészetin. Utoljára azt mondta Hegedűs D. Géza, hogy nem fognak felvenni, mert már kész személyiség vagyok. Visszakérdeztem, hogy „akkor egyszerű, falusi lányként jól értem-e, hogy megkapom a diplomát most?”. Persze nemet mondott, és javasolta, hogy menjek vidékre, és higgyem el, hogy fantasztikus színésznő leszek. A Békéscsabai Színitanodától kaptam egy levelet, hogy jelentkezzek az ott induló osztályba, amit persze nagy sértődöttségemben rögvest a fiók mélyére hajítottam. Hazamentem, ahol éppen szilvaszedés volt, a szüleim ugyanis mezőgazdasággal is foglalkoznak. Ott végleg megvilágosodtam, hogy az nem az én utam. Emlékszem, kapálás közben is voltak kitöréseim. Elhajítottam a kapát, és ordítottam édesanyámnak és a nagyvilágnak, hogy „értsd már meg, hogy én nem erre születtem”. Majd anyukám mondta, hogy ha vége a műsorszámnak, hozhatom vissza a kapát, mert lemaradtam. Szóval valahogy előkotortam a levelet, és elmentem a pótfelvételire, Karczag Fe­­renc osztályába kerültem. Az iskola után leszerződtettek a Jókai Színházhoz, még harmadéves koromban a Sógornők című előadásban kaptam egy nagyon jó szerepet. Az előadást felvittük a Thália Színházba. Megnézte Székhelyi József, aki nagyon megdicsért, amitől el is aléltam. Évekkel később a színházigazgatók békéscsabai találkozóján szintén részt vett Székhelyi, és megkérdezte, hogy „a nagy, vörös asszony hol van?”. Mikor ezt meghallottam, akkora bátorságot adott, hogy rögtön időpontot kértem tőle, és elmondtam, hogy a szegedi színház tagja szeretnék lenni. Emlékszem, letépett egy papírfecnit, és ráírta, hogy „ezennel, ha a fene fenét eszik is, ideszerződtetem”. Végtelenül boldog voltam. 

Karnok Csaba
Szilágyi Annamária a kulisszák mögötti, emlékezetes ugratásokról is mesélt lapunknak.
Fotó: Karnok Csaba

– Az Anconai szerelmesekkel azon­­nal meg is hódította a szegedi közönség szívét. Gyorsan megtalálta a helyét a társulatban? 
– Igen, gyorsan kultikus elő­­adás lett a városban. Rögtön az elején olyan szeretet vett körül, mintha mindig a társulathoz és Szegedhez tartoztam volna. Most nyár végén a Veres1 Színház előadásában kerül az újszegedi szabadtéri színpadra a produkció a rendezésemben. Máshová kerültek a fókuszok, mint a 2005-ös előadásban, de négy éve nagy sikerrel jár­ják vele az országot, remélem, Szegeden is tetszeni fog a kö­­zönségnek. Szeretem a vígjátékokat, mert azokban lehet lubickolni, egyszerre szórakoztatni és szórakozni. Nagyon feltöltenek. Szerintem alapvetően arra születtem, hogy felvidítsam az embereket. Optimista vagyok, pedig nekem is számos problémám van, de nem szeretek turnézni a bánatommal. Ha derűs vagyok, a környezetem is felderül. Az utcán is sokan rám mosolyognak, mindig visszamosolygok. Hozzáteszem, a jó komédiáknak mélységei is vannak, amelyeken aztán elgondolkodhatunk. Például a Nyári Színházi Estéken bemutatott darabjaink kivétel nélkül ilyenek. Persze a drámai szerepeket is nagyon szeretem, hiszen mindegyik más miatt kihívás. Fel kell használni azt a sok-sok tapasztalatot, amit összeszedtem eddigi életem során, és azok alapján mesélni az embereknek egy-egy ilyen szerepben. Ez az igazán izgalmas, és persze terápia is lehet. Hiszen, ha valamit nem sikerült korábban feldolgozni, a színpadon esetleg ki tudom játszani magamból. Ezért gyönyörű ez a hivatás. 

– A derűs kedély alapján feltételezhető, hogy a kulisszák mögött is emlékezetes ugratások zajlódhattak. 
– Olykor olyanok vagyunk, mint a rossz gyerekek. Volt egy olyan előadás hajdanán, amiben annyira nem éreztük magunkat komfortosan a kollégákkal. Gondoltuk, feldobjuk egy kicsit, hogy jobban élvezzük. Az egyik színész nem szerepelt a darabban, de versenyt hirdetett, aminek a lényege az volt, hogy a nevét minél többször ejtsük ki az előadás során. Akinek a legtöbbször sikerült, az nyert. Ez rettenetesen felvillanyozott bennünket. Persze ügyeltünk, hogy a közönség számára ne legyen zavaró. Az­­tán vannak tőlünk független kalamajkák is. Egy másik elő­adásban például nagyon hosszú hajfonatom volt. Tipegtem ki a színpadról nagy felindulva, és becsaptam magam mögött az ajtót. Odazártam a hajam, úgyhogy fél óráig vártam mozdulatlanul, odaszögezve a takarásban. Majd a végszó után vissza kellett mennem a színpadra, de annyira nevettem, hogy nem tudtam megszólalni. Ez persze tűrhetetlen volt, úgyhogy gyorsan átvittem sírásba a helyzetet, de az volt a baj, hogy olyankor felcsúszik a hangom, és teljesen értelmezhetetlenül beszélek. A színpadon a kollégáim nem értették, hogy mi történt, miért zokogtam végig azt a három mondatot, de aztán nagyon jót nevettünk. Emellett a kellékekkel is gyakran meggyűlik a bajom. A mikroportom egyszer például kiesett a szoknyámból. Próbáltam visszatenni, de nem sikerült. Egyszer csak kivillant a lábam közül a szoknya alól, és ott himbálózott. Az Anconai szerelmesekben volt, a nézők és a kollégák is majd megszakadtak a nevetéstől. 

– A Nyári Színházi Estékbe Varsányi Annával vágtak bele. Hogy kezdődött az együttműködés? 
– Egy kiállításon kezdtünk el beszélgetni, akkor egyikünk sem dolgozott túl sokat. Gyorsan rájöttünk, hogy ugyanazt érezzük, hogy nincs kihasználva a kapacitásunk. Akkor jött a nyári színház ötlete, Kolonics Erika pedig nyolc évvel ezelőtt befogadott minket az IH-ba. A rendezés számomra a kis költségvetés miatt jött, a jegybevételből finanszírozunk szinte mindent. Rendezőre végképp nem volt pénzünk, úgyhogy belevágtam. Most, július 4-én, 5-én és 6-án Anna Esküvő után című darabját mutatjuk be a városháza udvarán. A cselekmény hajnalban kezdődik, a vendégek már elmentek, de az örömapa ragaszkodik hozzá, hogy a család még maradjon, mert fontos bejelentenivalója van. Mégpedig, hogy nemcsak az újdonsült férjet és feleséget, de az egész famíliát elviszi nászútra Kazahsztánba. Eszement ötlet. Szépen felsejlik majd, hogy miért is kell az egész családnak Kazahsztánba ruccannia, milyen érdekek és titkok húzódnak a háttérben. 

– Hét Dömötör-díj után most Szegedért Emlékéremmel méltatták. 
– Nagyon megdöbbentem, hogy egyáltalán számításba jö­hettem. Mikor megkaptam a gratuláló üzenetet, nem is nagyon tudtam mire vélni. Gondoltam, még nincs születésnapom, nem értettem, mihez gratulálnak. Aztán persze leesett, és nagyon jó érzés volt, teszem a dolgom, amire felkérnek, csinálok jótékonysági rendezvényeket, sok-sok műsort a színházon kívül is, de nem gondoltam, hogy ezt valaki számon tartja. Utólag ráadásul elgondolkodtam azon is, hogy ehhez nem vagyok még túl fiatal? Aztán persze mindig be kell látnom, hogy sajnos már korántsem vagyok csitri. Nagyon boldog vagyok, ez az emlékérem maga a kézzel fogható szegedi szeretet. 
 

Címkék#Szeged
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában