Szeged - delmagyar.hu

Joszif Brodszkij Egy zsarnokra E kávéházba járt: itt görnyedett; civilben még - kopott posztókabátban. Később a jámbor törzsvendégeket lecsukta mind, a világkultúrával így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám, csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze, unatkozott, s a huszonegyes évben csatákat veszített egymás után. Nem élte túl a bosszú az Időt. Most zene harsog, tréfákon derülnek az emberek nyüzsögve. Ám előbb körülsandítanak, mikor leülnek. Körül matt műanyag, nikkel, vakít; brómnátriumszagú a sütemény is. Záróra tájt, színházból jőve, mégis - inkognitóban bár - őt látjuk itt. Felpattan mind, amikor ő belép. Ki kötelességből, ki az örömtől. De ő egy csuklómozdulattal rögtön leinti őket: ennyi épp elég. Kávéját issza - jobb, mint hajdanán, elterpeszkedve perecet ropogtat, oly finomat, hogy dicsérnék talán ők is, ha feltámadnának, a holtak. Dido és Aeneas A nagy ember az ablaknál merengett, s a nőnek egy világ határa volt a férfi széles görög tunikája, melynek redőzete az elcsitult tengert idézte.       Az ablak előtt állt Aeneas, s tekintete oly távol volt már e várostól, hogy ajkai bezárultak, mint kagyló héja, melyben moraj lakik, s a serleg horizontja is moccanatlan volt.       Dido szerelme halacska volt csak - képes volna tán hajója tajtékzó nyomát követni a karcsú test, s szilaj hullámokat hasítva utolérhetné - de ő képzeletében már a partra lépett. S a tenger könnytengerré változott. De, köztudott, a kétségbeesés pillanatában támad fel gyakorta a kedvező szél... Így hát a nagy ember elhagyta Karthágót.       Dido csak állt a máglyánál, melyet a katonái gyújtottak meg a városfal tövében, és nézte, hogy a tűzben délibábként remegve, füst és lángok közt, hogyan dől össze, hull szét hangtalan Karthágó sok évvel Cato jóslata előtt. A fenevad helyett A fenevad helyett ketrecbe engem zártak, a barakkfalra ráégettem szöggel, mennyit kaptam, ruletteztem a tengerparti nyárban, ebédeltem az ördög tudja, kivel, frakkban. Gleccserről a világ felét szemügyre vettem, háromszor elmerültem, szétcincáltak kétszer. Elhagytam az országot, ahol születtem. Városnyi ismerős feledte el, hogy éltem. Kószáltam sztyeppen, mely a hunokra emlékezik tán, azt hordtam ott, mi most van épp divatban, vetettem rozst, kátránypapírral fedtem be a pajtát, és bor helyett csak száraz vizet ittam. Az őrök sötét pupillái álmaimba visszajárnak, héját is megrágtam a száműzetés kenyerének, torkom minden hangot kiadhatott, mi nem kiáltás; suttogni kezdtem hát. Most vagyok negyvenéves. Mit mondhatok az életről? Hogy hosszúnak találtam. Amivel szolidáris vagyok, az a bánat. De míg agyaggal nem tömik tele a számat, ajkaim másra nem nyitom, csak a köszönet szavára. Baka István fordítása

1987-es Nobel-díjáig hazájában - és nálunk is - alig írták le a nevét; Szolzsenyicint legalább rendszeresen gyalázták, Brodszkijról igyekeztek megfeledkezni. Ugyanakkor versei gépírásos szamizdatokban terjedtek, külföldön kiadott könyveit hazalopták, kézről kézre adták - minden valamirevaló irodalmár tudta, hogy ő a korszak egyik legjelentősebb orosz költője, sokak szerint a legnagyobb. A Nobel-díj odaítélése idején már tizenöt éves kényszerű emigrációban élt.

Már a pályakezdet is rendhagyó volt. A leningrádi fiatalember iskolai tanulmányait sem fejezte be, hogy minden idejét a költészetnek szentelhesse. Barátai szereztek számára műfordítói megbízásokat - ezekből tengődött, mert verseit csak elvétve közölték. 1964-ben - 24 évesen - "tunyejadsztvo", azaz közveszélyes munkakerülés címén perbe fogták és öt év száműzetésre ítélték. Hiába léptek fel az érdekében tekintélyes írók, költők, köztük Anna Ahmatova is, a bíróság még
a fordítói munkában is terhelő körülményt látott - Brodszkij akkor még nem tudott nyelveket, baráti nyersfordítások alapján dolgozott, azaz a szovjet törvények szerint "idegen munkát zsákmányolt ki".

Tizennyolc hónapot töltött egy nyomorúságos, északi faluban. A mentőakció végül sikerrek járt, dea költő neve többé nem került le a feketelistáról - közlésekről, könyvről nem is álmodhatott. A szamizdatos szerzők között viszont előkelő helyet foglalt el - kötetnyi versét adták a kezembe nekem is, amikor 70-71-ben Leningrádban tanultam.

Márpedig az a költő, akivel egy egyszerű magyar diákot is meg kell ismertetni, nagyon fontos lehet a híveinek! Először Post aetatem nostram című hosszú versciklusát olvastam - a versek a bizánci birodalomról szóltak, de nyilvánvaló volt, hogy Bizáncon a Szovjetuniót kell érteni. A nagyszerű verssel való találkozásomat 17 évvel később, már Brodszkijt fordítva, versben is megírtam - majdnem két évtizedig parázslott bennem az élmény. Ha erőltetem, talán össze is hoznak Brodszkijjal, de ehhez túl félszeg voltam, meg már akkor is sejtettem, hogy nagy és "nagy" költőket jobb a verseikből megismerni, a személyes találkozás gyakran kiábrándító. (Viktor Szosznora esetében ez "be is jött".) Amikor 74-ben ismét Leningrádban jártam, Brodszkij már Amerikában élt - 72 őszén egyszerűen kiutasították, bár kézzel-lábbal kapálózott ellene. (Ugyanez történt Szolzsenyicinnel is.)

Joszif Brodszkij - talán zsidó származásából eredő "öröklött" kozmopolitizmusának köszönhetően - gyorsan magára talált Nyugaton (igaz, még nagyon fiatal volt - 32 éves korában kellett elhagynia szülőföldjét), a végre és gyors egymásutánban megjelenő kötetek (oroszul és angol fordításban) is erős ösztönzést jelenthettek számára - nem érte el az "emigrációs betegség", külföldön is jelentős műveket alkotott. Ezért a Nobel-díj sem csak a száműzöttnek szólt, ellenkezőleg: Brodszkijt az emigrációs tapasztalatok érlelték igazán nagy költővé. Lírai hangvételét az irónia uralja: szülőhazája furcsa, elesett figuráiról szeretetteljes, Amerikáról távolságtartó, népe zsarnokairól megvető iróniával ír - bennünket, magyarokat egy kicsit Petri Györgyre emlékeztet, azzal a nem csekély különbséggel, hogy Brodszkij formaművész, az orosz verselés megújítója, Weöres Sándor-i érdemei is vannak, míg Petri ezen a területen nem jeleskedik... Voltaképpen borzasztó undok ember lehet ez a Brodszkij, intellektuális fölénye erős fölényérzettel társul - ez a versekből is kitetszik -, ugyanakkor megejtően kedves és elesett is tud lenni, amikor egy-egy régi asszonyról és a legnagyobb, reménytelen szerelemről: Oroszországról vall. Egy vallomással én is tartozom:amíg fordítottam (kb. ezer sort - a magyar Brodszkij-kötet kétharmadát), teljesen a hatása alá kerültem, még ha ez a fordítások színvonalán nem is érződik szükségszerűen. Ironikus világfölé-emelkedettségét csodálom és irigylem, bár nem érzem adekvát kelet-közép-európai magatartásnak. Brodszkij "otthon" írott verseit elég megkarcolni, kiserken belőlük a vér - az Amerikában írottak olyanok, mint a jégcsapok; megfogod őket, és megdermed a kezed, mire megolvadnak...

Baka István
Délmagyarország, 1992. február 22.