Délmagyar logó

2017. 11. 21. kedd - Olivér 1°C | 8°C Még több cikk.

Balsors akit...

JEGYZET - "A Himnuszban oly fájdalmas önsajnálattal megénekelt balsors legtöbbször mi magunk vagyunk."
István király ünnepe a legjobb alkalom arra, hogy egy kicsit az államférfiság mibenlétéről elmélkedjünk. Ráadásul olyan erényekről, kivételes képességekről van szó, amiket – Adyval szólva – többnyire csak az idő rostája képes biztonsággal megmutatni. Hogy egy emblematikus 20. századi államférfit, a humorban is kivételes képességekkel rendelkező Churchillt idézzük – aki a politikusra ezt mondta: „Értenie kell ahhoz, hogy előre megmondja, mi fog történni holnap, a jövő héten, a jövő hónapban és a jövő évben. Majd értenie kell ahhoz, hogy megmagyarázza, miért nem úgy történt, ahogy megmondta." Nos, az államférfinak a legritkább esetben kell magyarázkodnia. Sorsdöntő kérdésekben biztosan nem. Első királyunk ilyen volt. Milyen is?

Épített, törvénykezett, összerendezett, s igaz, ami igaz, „fojtópórázzal" szelídített és térített, de országot, működőképes, modern államot teremtett itt, a törzsi népek formálatlan keresztútján, a Kárpát-medencében. István király – ha néha megremegő kézzel is – benavigálta Magyarország hajóját a magmaradás Európájába. Ehhez – biztos, ami biztos – segítségül hívta az égieket is, a kereszténység felvétele mellett a Szűzanya oltalmába ajánlotta az országot. A történelem mindenben őt igazolta: itt vagyunk, megmaradtunk. 1083-ban – László király kezdeményezésére – szentté avatták, igaz, ez már egy másik politikai történet.

Ha első királyunk példáján keresztül az államférfiúság titkát próbáljuk megfejteni, talán az éles ítélőképesség és helyzetfelismerő bölcsesség a kulcs, amelynek birtokában az ilyen emberek átlátják a gondolatok, lehetőségek, választások valódi értékét, jelentőségét, és sorsfordító időkben képesek a legjobb döntéseket hozni. Nos, ha történelmünk döntő pillanatait vesszük, ilyen államférfiúi teljesítményt nem túl sokat sikerült felragyogtatnunk. Így most, szentistváni becsületességgel ideje lenne bevallanunk, hogy a Himnuszban oly fájdalmas önsajnálattal megénekelt balsors legtöbbször mi magunk vagyunk. Esze ágában sem volt Istennek, hogy a „történelem uraként" pártviszályt szítson nagyuraink között, hogy elveszejtsen bennünket Mohácsnál, vagy beléptesse az országot a számunkra vesztes első vagy a második világháborúba. Ki vette és ki veszi komolyan Szent István országában első királyunk fiához intézett intelmeit, például azt, hogy „semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csak a gőg és a gyűlölség".

István király európai kikötőbe kormányozta Magyarország hajóját, de a történelemből már tudjuk, ott tartani sem akármilyen államférfiúi munka. „Európa peremén élünk, tudjuk, akármit mondanak nekünk. Zsigereinkben érezzük a kapaszkodás görcsét, lehullhatunk. Legjobbjaink tudása, az ő vérük, verítékük, könnyeik voltak mindig a kötőanyag, ami sorsunkat újra és újra Európához tapasztotta. Mikor e kötés megszárad, mállani, töredezni kezd, új vérre, új könnyre, új verítékre van szükség, hogy el ne engedjen. Lesz-e elegendő bátorságunk: a bölcsességhez? Lesz-e elegendő bölcsességünk: a bátorsághoz?" (Ez a szöveg a Fidesz Akadémia megnyitásán hangzott el, 1989. március 14-én, elmondta Lányi András író, filozófus.)

És holnap, az ünnepi díszbe öltöztetett politikai lövészárokból ismét felcsendül az ének, „balsors akit régen tép".

Olvasóink írták

  • 2. csergemerge 2011. szeptember 04. 20:29
    „réges-régen volt egy vicc. Kicsit ostoba, de ide kívánkozik.
    Ronald Reagan idejében keletkezett. Miszerint a Szovjetunió tiltakozik, hogy a magyar himnuszban szerepel az amerikai elnök neve, Brezsnyev elvtársé meg nem...?

    Pont ez volt az a sor:

    "...balsors akit Reagan tép" :))”
  • 1. Agáta 2011. augusztus 22. 14:10
    „Lehet, hogy sokan megköveznek a következőkért: Szép-szép a Himnuszunk, de túlságosan szomorú a zenéje, olyan, mint egy siratódal (a legtöbb országé egyáltalán nem ilyen, meg kell hallgatni az olaszokét, az írekét, a franciákét stb.), a szövege pedig rendkívül pesszimista. Azt sugallja, hogy mástól - Istentől - várjuk a segítséget, a helyett, hogy arra biztatna, tegyünk magunkért. A magyar ember így is elég pesszimista, sok esetben csodaváró, pedig fel kellene már emelni a fejeket és tenni magunkért! A Himnusz ezt nem segíti elő, sőt!”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Londoni magyar

"Ha hazajönnek, egy idő után arról folyik a szó, miért olyan kicsinyes, lehangoló az itthoni világ." Tovább olvasom