Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Élet a mobillal

"Irigylem azokat az embereket, akik mobiltelefon nélkül élik az életüket. Nem az pörög az agyukban már kora reggel, hogy kit kéne máma felhívni, vagy ki hívhatja esetleg őket, ha egy kis időre kikapcsolják magukat a forgalomból."
Irigylem azokat az embereket, akik mobiltelefon nélkül élik az életüket. Nem az pörög az agyukban már kora reggel, hogy kit kéne máma felhívni, vagy ki hívhatja esetleg őket, ha egy kis időre kikapcsolják magukat a forgalomból. Az ő tipikus válaszuk a csodálkozó kérdésekre mindig ugyanaz: aki akar, az mobil nélkül is megtalál. És tényleg, addig keresik őket vezetékes telefonon vagy személyesen, amíg elő nem kerülnek. Hozzáteszem azonban: ezt a luxust csak az igazán fontos emberek engedhetik meg maguknak.

Az átlag – a többség – viszont mára már összenőtt a telefonjával, és egy lépést se tesz meg nélküle. Magamról tudom, családi tragédiaként élte meg mindkét gyermekem, amikor ellopták a mobilját, benne „fontos" telefonszámok, SMS-ek, képek és képüzenetek tucatjaival. Az élet egy-két napra megállt, mire újra feltöltötték magukat és az új készüléküket. A kézzel írt, telefonszámokkal teli notesz az ő generációjuk számára már ismeretlen fogalom.

Nem mindig volt ez így, hiszen – egészen a kilencvenes évek elejéig – éltük az életet mobil nélkül is. Az emberek akkoriban három helyen tartózkodhattak: vagy egy stabil munkahelyen, ahol lehetett napközben is telefonon beszélni, ügyeket intézni, vagy otthon, ahová nagy keservesen bekötötték a vezetékes telefont, vagy a két fix pont között, de ez utóbbi állapot sose tartott órákig. Mára tanulmányok születtek a bennülős munkahelyek megszűnése, a mozgó munkahelyek kialakulása, valamint a mobiltelefon elterjedésének összefüggéseiről. Ide jutottunk rövid idő, másfél évtized alatt: ma már az ágyban, a strandon, a vonaton is dolgozunk, és azonnal választ akarunk kapni mindenre.

A mi generációnk szinte észrevétlenül lett mobiltelefon-függő. Még élénken emlékszünk arra a megvetésre, ahogy a táska nagyságú, akkumulátoros telefont hurcoló vállalkozókat kezeltük, mert nem az információ birtoklásával járó tudás, hanem a kivagyiság jutott róluk eszünkbe. Emlékszünk a szintén kevesek kezében felbukkanó első maroktelefonokra is, amelyeket – szerintünk – csak a hülyék és az újgazdagok használtak. A köznyelv rögtön bunkofonra keresztelte el a készüléket, minősítve ezzel a gazdáját is.

A bunkofonból nőtt ki a miniszámítógépet is magában foglaló, mindet tudó, biztonságérzetet nyújtó ketyere. Innen indultunk sokan. Innen jutottam el odáig, hogy még az elmúlt hosszú hétvégémet is meg bírta keseríteni az otthon felejtett telefontöltő.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Haladéktalanul

"Egy spanyol erre azt mondja: „mánnyáná". Nálunk is létezik ilyen halogató kifejezés: a… Tovább olvasom