Délmagyar logó

2017. 07. 21. péntek - Dániel, Daniella 22°C | 35°C Még több cikk.

Faludy György nem tudott eljönni

Kilencvenhat éves korában elhunyt Faludy György költő, műfordító, a magyar irodalom doyenje, a két világháború közti költőnemzedék utolsó képviselője. Temetése szeptember 9-én, 16 órakor lesz Budapesten, a Fiumei úti sírkertben.
Faludy György mégsem jött szombaton Szegedre. Hiába írta meg az újság, hogy az Alexandra Könyváruházban délután négytől dedikálja a könyveit. Nem jöhetett. Pedig mindig szívesen utazott ide, ahol az egyetemen tanuló fiatal irodalmárok támogatására díjat alapított. A nyár elején is itt járt: egy írónő, Bódis Kriszta most az akkori találkozást idézte fel egy internetes újságban, amikor a halálhír után megkérdezték. „Különös volt a kiszolgáltatottsága, az, hogy már nem lát, nem hall, alig tud járni és mégis, amikor megfogtam a kezét, nem volt kiszolgáltatott ember. Igazi szépség társult a törékenységéhez, azt éreztem, hogy belül ő nagyon is erős." Kilencvenhat éves volt, mégis, úgy ért véget ez a hosszú és izgalmas élet-mű, mint amikor egy békebelien szép zene szól egy régi magnóból, és valaki ollóval elvágja a szalagot.

Faludy 1910. szeptember 22-én született fővárosi polgári családban, a fasori evangélikus gimnáziumban tanult, majd Bécsben, Berlinben, Grazban. Villon-átköltéseit 1934-től közölte a Magyar Hírlap, majd előbb saját pénzéből jelentette meg a kötetet, amely azóta vagy negyven kiadásban látott napvilágot. A költő 1938-ban elhagyta Magyarországot, könyvét később a nyilasok elégették, húgát meggyilkolták. Franciaországba menekült, majd Algérián át az Amerikai Egyesült Államokba, az amerikai hadseregbe is beállt. A háború után hazatért, és még megjelenhetett új verseskötete, de aztán kiderült: az új hatalom is ellenségének tekinti. Megjárta az Andrássy út 60.-at, Recsket, a forradalom után megint Nyugatra menekült.

Londonban írta meg önéletrajzi regényét; a Pokolbéli víg napjaim révén ismert és népszerű ember lett. Lakott Firenzében, Máltán, Torontóban – ahol nemrég parkot neveztek el róla –, majd 1988-ban hazatelepült, és végre itthon maradhatott. 1991-ben megkapta a Magyar Köztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendjét, 1994-ben a Kossuth-díjat, 2002-ben pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést. Mégis nekünk volt nagyobb kitüntetés, hogy hazajött, és a magyar irodalom gazdagabb lett egy izgalmas egyéniséggel, akinek a munkássága révén a literatúra azokra is hatott, akik alig olvasnak. A régi, nagy klasszikusok szoktak hatni így.

Nem szerepelt gyakran a közéletben, és pontosan lehetett tudni, hogy a liberálisokhoz áll a legközelebb, mégis azon kevesek közé tartozott, akiket jobb- és baloldali politikusok egyaránt tiszteltek. Ez most is látszott, amikor mind a négy parlamenti párt részvétet nyilvánított.

Pénteken délután ment el, a hírt szombaton reggel közölte a felesége, és aznap délelőtt a Kossuth rádióban véletlenül épp most ismételték meg azt a régebbi kabarét, amelyben Éles István parodizálta a költőt. A műsor után a csatorna elnézést kért a kegyeletsértés miatt, hiába: az Index vasárnap már az agyagba döngölte a rádiót. De eközben ugyanitt fórum indult a halálhír kapcsán, és ide aztán azok is fölírtak, akik a jelek szerint gyűlölték a költőt, fölemlegetve zsidóságát…

Amúgy szép volt a vasárnap délelőtt. Láttam egy magányos bárányfelhőt, és az jutott eszembe, hogy ezt a hamisítatlan magyar vircsaftot ennyire magasról, ilyen derűsen, mosolyogva csak ő tudta nézni, és mintha ez a derű most is itt lebegne fölöttünk.
Egy apró, légies bárányfelhő.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Tehén, kutyapiszokkal

"Vandálok kezére, és lába elé kerültek a jámbornál is jámborabb jószágutánzatok, de ezt előre… Tovább olvasom