Délmagyar logó

2017. 06. 23. péntek - Zoltán 21°C | 35°C Még több cikk.

Jól olvasni jó!

"Móra Ferenc még bízott benne, hogy nincsen olyan pedagógiai módszer, amivel meg ne lehetne tanítani olvasni a gyereket, ha eljön annak az ideje. Mi már tudjuk, van."
Móra Ferenc még bízott benne, hogy nincsen olyan pedagógiai módszer, amivel meg ne lehetne tanítani olvasni a gyereket, ha eljön annak az ideje. Mi már tudjuk, van. Olvasáskutatóink – mert már ilyenek is vannak – emlegetni szokták, hogy Amerikában az egyetemeket kezdik avval a fiatalok, hogy megtanítják őket rendesen olvasni. Egy okkal több, hogy sajnálni kezdjem szegény Amerikát.

Idén kihúztuk a gyufát, nyaralásunk egész ideje alatt hideg is volt, eső is volt. Halljuk egyszer, két kislány – fejenként lehettek kilenc- vagy tízévesek – egymást kérdezgeti. Valami játékkártyáról olvas föl kérdéseket az egyik, és kapásból felel rá a másik. Olyan nyögvenyelősen olvasott az egyik, szerintem már az első osztályban vissza kellett volna tartani, és olyan nagyszerűen felelgetett a másik, akár a nyolcadikba is fölmehetett volna. Szerepet cseréltek később, de a nyöszörgős olvasás és a kapásból felelet semmit nem változott.

Arra nagyon jól emlékszem, messze nem jártam még iskolába, amikor már jól olvastam. Azt viszont nem tudom, hogyan tanultam meg. Három testvérem koptatta akkor már az iskolapadokat, esténként leeresztődött a nyolcas petróleumlámpa az asztal fölé, ott tanultak. Ott voltam én is, egyszerűen átragadhatott rám az ábécé minden betűje, mint pulira a bolha.

Jól emlékszem viszont két gyermekünk eseteire. Akkor már nem volt nyolcas petróleumlámpa, de voltak bolti cégtáblák. Családi sétáinkon egyenként födözték föl rajtuk a Mama-betűt, a Nagyi betűt, az övékét is természetesen, meg az Apa-betűt is. Széles a rokonság, lassan-lassan az egész betűkészlet ismerősükké vált.

Egy hétre voltam távol egyszer, hoztam nekik egy mágneskirakós táblát. Föl lehetett rakni rá libát is, házat is. Ki is rakott mindjárt a nagyobbik egy házat. Meg is kérdezte, az mi? Örült, hogy elsőre eltaláltam. Viszonozni akarván leleményét, csupa nagybetűvel fölírtam egy papirosra én is: HÁZ. Mutattam neki, de nem hitte el. Vidd oda Édesanyádnak, kérdezd meg! Ránéz az anyja, és mondja: HÁZ. Hogyan lenne az ház, amikor nem is hasonlít az ő kirakósához? Attól kezdve inkább betűkből rakosgattunk össze szavakat. Jobban tapadtak, mint a mágnes.

Azt mondja egyszer életem párjának az óvónő, szinte bocsánatkérőn: tudod te, hogy a lányod újságot is olvas? „Munkaidő" végeztével leült a gyerekek közé egy újsággal. Mellette ült a lányunk, és majdnem fejre görbedve nézte a leleffenő másik felét. Hát te, Eszter? Mit csinálsz? Olvasok.
A kisebbiknek csak tőle kellett eltanulnia.

Eleven babonaként él ma is a szülőkben, nem nélkülözve a pedagógiai elhivatottság babonáját se, hogy nem szabad előre megtanítani a gyereket, mert akkor végigunatkozza az iskolát. Én biztosan nem unatkoztam, osztatlan iskolába járván figyelhettem akár a hatodikosokat is, de biztosra veszem, a lányaink is inkább örültek, hogy már ezt is tudják, meg azt is.

Sajnálom a maiakat. Annyira belevette magát a pedagógiába a mindenáron való új keresése, íme a bizonyíték, ez lett belőle. Íróink is arról tanakodtak idén Tokajban, mi lehet az oka, hogy fölnőttjeinknél háromból kettő biztosan nem olvas könyveket. Rájött volna az emberiség, hogy betű nélkül is meg lehet élni?

Tanító nénik, tanító bácsik! Nem tudja, mit veszít, aki a betűvel való mágnesezhetést elszalasztotta. Azt se tudja meg, hogy olvasni jó.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Fájni fog

"A következő hónap nagy kérdése, hogy az országos folyamatok mennyire hatnak a helyi ügyekre. Mert… Tovább olvasom