Szeged - delmagyar.hu

Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, kedves gyerekek, kedves irodalmi szellemeink, egykor volt, drága jó barátaink, kedves Szeged!

Ha minden igaz, megnyitásra vár a nyolcvanadik magyar könyvhét. Újra tengernyi verseskötet, regény és esszé, tárcakönyv és dráma, memoár, szakácskönyv és mese vár Önökre, Olvasókra. Hanem mindeközben halljuk a vészharangokat is, melyeknek kötelét jogosan húzzák és vonják némelyek, hogy tudniillik túlontúl sok a könyv, hogy rémesen fölhígult a mezőny, hogy a nyomtatott irodalom gyönyörűséges virágoskertjét mindjárt elnyeli a mind hatalmasabbá váló virtuális világ, és hogy jaj, és hogy a mai fiatalok. Hát a mai fiatalok analfabéták, tiszteletlenek.

Nem állítom, hogy ezek ne lennének jogos félelmek, hanem aztán mégis az történik, hogy az áprilisi budapesti könyvfesztiválon nagyobb forgalmat produkálnak a kiadók, mint bármikor, pedig a gazdasági világválság nevű szörny kóborol a kertjeink alatt, pedig vészesen drágul a könyv, pedig már az is ír életregényt, aki két percre tűnt föl valamely bulvároldal bal sarkában. Sokat tudnék arról is beszélni, miféle nehézségekkel küzd az író, ám ő még abból is profitálhat, ha egy szép, harmatos reggelen jól megkínozzák. Mert milyen érdekes, kínzás után sokkal jobban ír, mint annak előtte.


Mindenki jól tudja, hogy könyvhetet nem nyolcvan éve rendeznek a mondatok szerelmesei. Könyvhét már kétezer éve is volt, legfeljebb máshogyan nevezték, másfajta formaságok jellemezték, ugráló sámán a lobogó tűz körül, zengő hangú kobzos a törzsi gyülekezet előtt, remek akusztikájú stadionban szavaló görög ifjak, várbástyán lantot pengető peregrinus deák. De hagyjuk a kétezer vagy csak ötszáz évekkel ezelőtti eseményeket, tekintsünk csak erre a furcsa, rémületesen gazdag nyolcvan esztendőre, amely alatt azonban felnőtté vált, európaivá vált a magyar irodalom, vagyis éppúgy adott világhírneves alkotót – Molnár Ferenc, Kertész Imre, Esterházy Péter –, mint eddigelé a magyar zene, a film, a fotóművészet vagy a tudomány.

Nos hát e nyolcvan év alatt nem tudta meg az Olvasó mindazt, amit pedig tudni szeretett volna?! Nem kapott választ a legégetőbb kérdéseire, nem elégítették ki a tudásszomját, a kíváncsiságát?! Nem mondták el neki, a drága Olvasónak, csak a Szegeden élő vagy éppen itt is időző igazán kiváló elmék – Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, Radnóti Miklós, Babits, József Attila, Németh László, Baka Pista –, hogy miért ég az ég, miért fű a fű, és miért élet az élet?!

Szóval én most magukról, Olvasókról beszélnék. Igen, arra lennék kíváncsi, hogy Önökkel mi van. Hogy tetszenek lenni, hogy szolgál az Olvasó kedves egészsége, kedve, hangulata?!

Tessék mondani, miért nem akarnak elfogyni?! Tessék mondani, miért nem akarnak kiveszni, mint a mamutok, a dinoszauruszok, vagy mint az erős homlokú, neandervölgyi embertípusok?! Tessék mondani, miért nem választanak más szórakozást, hiszen várják Önöket a kiváló játékbarlan-
gok, a variációs masszázsszalonok, a lézerfényes kávéházak, az uszodák, a szaunák, a nyári sípályák, a filozofikus természetű plázák, a családias hangulatú magyar labdarúgópályák?! Tessék mondani, nem érzik, hogy mennyire konzervatív, mennyire maradi dolog könyvvel a kézben heverészni, vagy valamely padon üldögélni, egyáltalán: olvasni?! Tessék mondani, ennyi idő alatt nem lehetett belátni, megérteni, fölfogni, hogy ennek az egésznek, olvasás, lapozgatás, sóhajtozás, lapozgatás, fejcsóválás, lapozgatás, sóhajtozás, és így tovább, semmi, de semmi értelme nincsen?!

Annyi oka lenne az Olvasónak, hogy elfogyjon. De az Olvasó nem, egyáltalán nem akar elfogyni. Az Olvasó, már bocsánat, csökönyös szamár. Tudjuk az Olvasóról, hogy kevés a pénze, talán a vérnyomásával, a cukrával is baj van, a munkahelyről nem is beszélve, a családi élet harmóniája is volt már derűsebb, nem is sorolom tovább, hanem ő, ez a megátalkodott, csökönyös Olvasó idejön, és könyveket vesz. Hát itt, a könyves standok, a könyves sátrak dermesztő fehérségében akarja megtudni, mi van a szerelemmel – ŕ la Nagy László –, itt akarja megtudni, milyen a reménytelen bánat – ŕ la Juhász Gyula –, hogyan kínozza a lelket a mélyvénás félelem – ŕ la Baka István?! Tessék mondani, kedves Olvasó, mit akar maga az irodalomtól?

Élek a gyanúperrel, hogy erre a kérdésre idén sem kapjuk meg a választ. És talán nem is olyan nagy baj ez. Nyíljon meg tehát az aktuális könyvünnep, kívánok Önöknek nagy és boldog fölfedezéseket, kívánom az Olvasónak, hogy maradjon. Hogy érje meg velünk maradni neki!