Szeged SC: kétszer is egyetlen gólon múlott az NBI, annó 1991

Az 1991-1991-es idényben a Szeged SC végigbukdácsolta az idényt, de legalább az NBI-ben tette ezt. A Szalai „Dzsínó” István vezette csapat eközben nem vesztette el a szegedi szurkolók rokonszenvét, nem kiabáltak bundát a nézőtéren, nem csökkent negyedére a nézőszám, hanem a szurkolók együtt örültek és aggódtak az eseményekkel. A Tatabányát 4-2-re, a Győrt 4-1-re verte a Felső Tisza-parti stadionban, de otthon 0-4-re kikapott az Újpesttől, 0-2-re a Pécstől és a Veszprémtől. Idegenben pedig rendre egygólos vereségeket hozott, és csak a kieső Békéscsabát sikerült legyőznie. A legnagyobb gólarányú győzelme volt a legfájdalmasabb, mivel ekkor került osztályozós helyre. Hiába verte meg 4-1-re a győri Rába ETÓ-t, ha a szegediek ezen a meccsen nem rúgtak volna öngólt a 40. percben, akkor megúszták volna az osztályozót és a Vasas kerül a 13. helyre.

Az osztályozón a Diósgyőrrel került szembe a csapat. Június 22-én a Tisza-parton 6000 néző előtt rendezték az első mérkőzést, amelyen a Szeged SC szerzett vezetést a 14. percben, majd a 41. percben a Diósgyőr egyenlített; a második félidőben, a 86. percben a miskolciak egy kontrájából alakult ki az 1-2 (1-1) végeredmény. A legvégén ráadásul utánrúgásért kiállították Sorin Cigant, a Szeged támadóját (de ettől még játszhatott a visszavágón).

A meccs után Szalai eléggé rejtélyes nyilatkozatot adott: - Egész éves drámánk ezen a mérkőzésen csúcsosodott ki. A miértet nem akarom most részletezni, remélem később beszélhetek erről. Szervezetten, jól játszó DVTK-tól szenvedtünk vereséget. Van még egy mérkőzés, amin megpróbálunk mindent megtenni. Azoknak a játékosainknak viszont, akik a labdarúgásból akarnak élni. a mostaninál lényegesebben többet kell nyújtaniuk.

Egy nappal visszavágó előtt Szalai így nyilatkozott: – Sokat töprengtem, de képtelen vagyok rájönni, az elszántság, az óriási tét, a görcsös akarás miatt „blokkoltak„ le többen, vagy egyszerűen nem voltak többre képesek – meditál még mindig a szakvezető a múlt szombati, kedves emlékei közé semmiképpen sem sorolható mérkőzés fölött. – A történtekért mégsem hibáztatok senkit, hiszen ezek a fiúk tettek meg mindent azért, hogy még egyáltalán reménykedhetünk.

A június 30-i visszavágón sem sikerült a győzelem. A Szeged SC a 17. percben vezetést szerzett, a 76. percben pedig egy megpattanó lövés után egyenlített a Diósgyőr. A Szeged SC Sallai kiállítása miatt az utolsó 20 percet emberhátrányban játszotta.

Szalai István a meccs után a létező legrokonszenvesebb nyilatkozattal zárta az évadot: - Nagyon fájó. hogy egy ilyen jó gárdát nem tudtam benntartani az első osztályban. Remélem, hogy a fiúknak és nekem is lesz lelki és fizikai erőm ahhoz, hogy bebizonyítsam, képesek vagyunk ezen a szinten produkálni és Szeged szurkolóinak örömet szerezni.”

Csak egy gólon múlt?

Szép nyilatkozat volt, csak éppen nem fedte a valóságot. Ezt a kiesés nyomába eredő Dlusztus Imre elemezte ki a Délmagyarország következő lapszámaiban. A lap akkori főszerkesztője éppen fordítva gondolta: Szalai István játékrendszere megfelelő volt, ezekkel a labdarúgókkal ennél jobb eredményt nem hozhatott ki a csapatból. Szalai István már a kezdet kezdetén megmondta, hogy ez nem lesz elég. Dlusztus idézi őt elemzésében: „van olyan állandó kezdőjátékos, aki megyei 1. osztályú képességekkel rendelkezik, más olykor csőben látja a pályát, a csapat ifjú tehetségének ötvenéves ember szintjén áll a vitálkapacitása, és az egyik drága futballistának nincs is izomtónusa.”

Dlusztus „Csak egy gólon múlt?” című háromrészes cikkét itt lehet elolvasni: első, második, harmadik rész. A cikkben két alapkérdést tett fel: Miért esik szét elemeire időről időre a szegedi futball? Miért sodródott a kiesés szélére a Szalai-gárda? Dlusztus két legfontosabb megállapítása: i.) A probléma oka a szegedi labdarúgás vezetőinek szemlélete, a pazarlás, a túl nagy és nem hatékony szervezet, ii.) A Szeged SC már eleve csak félcsapatnyi NBI-szintű focistával állt ki. A csapatból alapképességek hiányoztak. Ezen Szalai nem segíthetett, hiszen már induláskor világos volt számára, hogy többre nem számíthat.

Csodás ajándék az élettől

Végül pedig Szalai Istvánt is megszólaltatta a Délmagyarország. Érdemes elolvasni válaszait, 30 év után is élmény ilyen önismerettel rendelkező sportvezetőt hallani.

(Arról, hogy mit tart a fő problémának)

- Kiesett a csapat és ezt már nem lehel visszacsinálni... Szerintem a legnagyobb gondot az okozta, hogy nem volt igazi befektetés a csapatba! Nemcsak most, már a korábbi éveiben sem! Elmegy tőlünk évente három-négy játékos, helyettük újakat hoznak, tehát ahogy jött a pénz, úgy el is ment. Az igazi befektetés az, hogy együtt marad a csapat és legfeljebb az adott törzshöz igazolnak egy-két focistát, nem beszélve arról, hogy mennyire elengedhetetlen a biztos anyagi héttér a nyugodt munkához.

(Arról, hogy elég kemény volt-e a csapattal?)

- (…) ha a játékosoknál lett volna egy egészséges fluktuáció, diktálhattam volna! Sajnos, kényszerhelyzetben voltam, igaz amikor elvállaltam a vezető edzői tisztet, tudtam mire számíthatok, de hadd fordíthassak gondolatmenetemen. A végeredményt tekintve csupán egy gólon múlt a bentmaradásunk és ugyancsak egy gólon buktunk az osztályozón is, tehát nem sok szakmai plusz kellett volna részemről, hogy minden másként végződjön! Valahogy nem jött össze... Lehet, hogy azért, mert nem voltam igazán profi edző, esetleg szigorúbbnak, keményebbnek kellett volna lennem a játékosokkal, jobban verni a „tüzet” az egyesület vezetésénél.

(Arról, hogy akkor miért volt végig játékospárti?)

- Kötelességemnek éreztem, hogy a közvélemény, a sajtó előtt – amely egyébként az egész bajnokság alatt reálisan értékelt bennünket – megőrizzem hitüket, elhitessem velük, hogy igenis van keresnivalójuk az első osztályban! Az ősszel volt is eredménye ennek a lélektani ráhatásnak, akkor valóban csapat volt a csapat, tavasszal azonban – kár lenne tagadni – szétesett a társaság. Főként azért, mert kevés labdarúgó állt rendelkezésemre, s megérezték, kevesebb edzéssel is játszhatnak, hiszen a mögöttük sorakozók nem tettek meg mindent azért, hogy előtérbe kerüljenek.

(Arról, hogy a Szeged SC miért kapott ki sorozatban egy góllal?)

- Csapatunk nagyon sokszor azért kapta az utolsó percekben az elkerülhető gólokat, mert a játékosok azokon a mérkőzéseken fizikai erejükön felül teljesítettek! Kimerültek s következett az idegi blokkolás, a dekoncentráltság... Ez nemcsak egy-egy játékosra, a csapatra volt jellemző. Álmatlan éjszakáimon nemegyszer előjött: még többet kellett volna elméletileg foglalkoznom a rutinos, tapasztalt játékosokkal is? Nagyon sokszor nagyon sok mindent megbeszéltünk így a követendő taktikát is, de úgy látszik, mégsem elégszer.

(Arról, hogy ő maga alkalmas volt-e a feladatra?)

- Most már tudom, hiányzott, nagy hiba volt, hogy korábban soha nem dolgoztam önállóan – ilyen, vagy hasonló szinten! Szép és csodálatos NB l-es labdarúgó edzőnek lenni, ugyanakkor nagyon kemény munka! Hihetetlen, mi mindenre kell figyelni, ezekre viszont csak úgy lehet felkészülni, ha van speciális gyakorlata az embernek. Visszagondolva a velem történtekre, azt kell mondanom, csodás ajándékot kaptam az élettől, hiszen annál a klubnál, ahol NB l-es játékos, majd pályaedző voltam, lehettem vezető edzője az első osztályú csapatnak!

Újraindult Annó rovatunk

A Móra Ferenc Múzeummal együttműködésben, a Délmagyarország egykori fotóriportereinek munkáiból újra elindítottuk Annó rovatunkat.

- Sorozatunkban régi fotókat próbálunk beazonosítani. Harminc-negyven-ötven év távlatában azonban fenn kell tartanunk a tévedés jogát. Ha Ön felismeri a fotón szereplőket, helyszíneket, örömmel várjuk észrevételét az online[kukac]delmagyar.hu címen!

- Önnek is vannak régi fotói közösségi, családi eseményekről, amelyeket megosztana olvasóinkkal az Annó rovatban? Írjon nekünk!

- Az Annó oldalain megjelent fotók a Délmagyarország kiadó tulajdonát képezik. A fotókat a Móra Ferenc Múzeum helytörténeti gyűjteménye gondozza.

Nézzen be hozzánk, képek annó!