ArtStab

2010.05.18. 12:04

„Leonardo és Michelangelo volt utoljára művész, azóta szakmák vannak”

A Focus Műhely színésze, a Modern Tánc Stúdió tánctanára, a Deszki Deszkaszínház művészeti vezetője és rendezője, Seres István Pipu (30) mesélt többek között arról, hogyan nem végzett el két szakot az egyetemen, mielőtt kiállt volna „biodíszletnek” a Szabadtéri színpadára. Elárulta, miért nem „Művész Úr” ő, de megtudtuk azt is, lehet-e a színpadon zsiványkodni.

 

 

Hogyan kerültél a színpad közelébe?

Nem tudom. Anyámék szerint ötéves koromban kerültem először színpadra, huszárruhában csákóval; az óvodai farsangon mondtam valamit, persze, hogy a legaranyosabb és a legkerekebb fejű gyerek voltam. Akkor gondolták, ez a gyerek sokra viszi: vagy miniszterelnök lesz, vagy hóhér. A másodikra pályázok. De önszántamból először nem színpadon álltam, hanem kamera előtt. a Szerelem első vérig című filmet Szegeden forgatták, egy jelenetet a paneldzsungelban vettek fel, nagy kavalkád kellett a stábnak. Nekem volt egy aranyszínű BMX-em és nagy raj voltam, de nem vagány csávó: nem ugrattam, mert lejön a festék. Láttam, hogy nagy csődület van a panel aljában, elbicikliztem arra és csak annyit hallottam, hogy „menj ki a képbőőől!" Fogalmam sem volt, mi az, ezért megfordultam, és visszabicikliztem, mert azt hallottam, hogy nekem szóltak. Eltelt jó pár év, és huszonéves voltam, amikor megnéztem a Szerelem második vérig-et, és ott felfedeztem magam. Ha úgy számoljuk, hogy ez tudatos megjelenési forma, akkor 1987-ben szerepeltem először. Aztán az iskolában teljesen máshogy működnek ezek a dolgok. Ott, ha lemegy az ember szavalni meg szerepelni, akkor a magyartanár kedvencévé válik. Mindegy, hogy nem ezt akarja csinálni, de akkor is erre a pályára kell menni. Mikor a középiskolában második osztályos lettem, feldobta a magyartanár, mi lenne, ha a színi pályát választanám, ő támogatja. Úgy gondoltam, ha ő támogatja, akkor nagy probléma nem lehet. És ezzel próbáltam élni, de inkább visszaélni.

A táncot is akkor kezdted?


Középiskola után. Szent meggyőződésem volt, hogy én prózai színész szeretnék lenni, az egy nemes szakma. Aztán rá kellett döbbennem: valamikor biztos, hogy nagyon nemes szakma volt, csak idővel elkopott. Később összeismerkedtem egy lánnyal- persze a női mellek nagyobb erővel nyomtak a latban, mint bármifajta apai vagy anyai intés. Ő azt mondta, próbáljuk meg a táncot. Valahogy ott ragadtam, kezdtem jól érezni magam. Az elején iszonyatosan küzdöttem, mert nem a saját korosztályommal, sőt, nem is a saját tudásommal rendelkezőkkel voltam együtt - vér-verejtékes két év volt. De kezdtem ráérezni, mit szeretnék ebből az egészből. Sok időnek el kellett telni, amíg beláttam: talán tud nyújtani valaki valamit prózában, nagyon amatőr módon, és valamit tud nyújtani a táncban szintén nagyon amatőr módon. Ha ezt egy jó csomagolópapírba sikerül beleraknia, abból lehet valami olyat kihozni, ami mások számára illúzió.

Most is csomagolod magadat vagy a többieket?


Próbáltam. Egy idő után ez már formáló hatású másokra. Amikor valamiért nagyon erősen küzdünk, nekifeszülünk és kitartunk mellette, akkor előbb-utóbb lesznek társaink ebben az egész menetelésben. És ezek a társak azt gondolják, biztosan többet tudsz már erről a dologról, mert nagyon régóta csinálod, és teljesen bele vagy ebbe bolondulva. Az élet ezen területén ők tökéletesen megbíznak benned. Azt nem gondolják, hogy ugyanúgy a vaksötétben tapogatózom én is, de mivel van bizalom, ez egy kötődés és kapcsolat, muszáj előre menni, tapogatózni és elbukni ezért, hogy ők már ne bukjanak el. Ettől még nem hiszem, hogy valaki annak a pár embernek, aki mögötte áll, valamifajta szellemi, mentális fizikális vezetőjeként tud majd utat törni nekik.

Seres István Pipu



Mi késztetett színpadra állni?


Nagyon lusta vagyok, de végtelenül lusta. Szerintem a lusta emberek mind csibészek egy kicsit, mert ott próbálnak kurtítani a munkán, ahol tudnak. Zsiványkodni a színpadon is lehet valószínűleg, mivel nem egy nagyon technokrata munkát kell végezni és nem kell azoknak a fajta didaktikus elvárásoknak megfelelni, amivel az ember az életben szembetalálja magát - ez nekem jobban fekszik. Aztán nagyot kellett csalódnom.

Próbálkoztál mással is...


A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy legyen egy polgári foglalkozásom. Ők több mint 30 évig az éjszakában dolgoztak, jól tudták, mivel jár, nem szerették volna ezt az életet a gyereküknek. Erős volt otthon a nyomás, és annyira nem esett nehezemre elmennem. Úgy gondoltam, történelem és könyvtáros „büfészakra" kívánok beiratkozni, de ez is ugyanolyan szívás, mint azt hinni a színházról: nagyon könnyű munkahely. Könyvtár szakról kivágtak hamar, úgy gondoltam, az én igazságérzetemnek nem biztos, hogy megfelel, ha egy könyvmoly mondja meg, mi a tuti. Volt bennem egyfajta félelem, csalódottság, harag, rosszindulat, és úgy éreztem, nem biztos, hogy ez lesz az a hely, ahol mindezt ki lehet magamból adni. Nem tudunk tiszta lappal indulni egyikünk sem: sem a főiskola, sem én. Úgy éreztem, milyen nemes, ha az ember megpróbál szociálisan érzékennyé válni, akkor beiratkoztam az egyetemre szociális munkás-szociálpolitika szakra. Emlékszem, mikor elmentem felvételizni, délelőtt tíz órára volt kiírva a próba. Fél tízkor bekopogtam, hogy elnézést kérek, nekem tízkor jelenetem van, úgyhogy szeretnék bemenni. Morcosan, de behívtak. Kihúztam a Passzív és aktív munkanélküliség című tételt -fogalmam sem volt, mit kell róla mondani-, azt hiszem, a híradóból idéztem egy-két részt, amit sikerült összeszedni, és valami oknál fogva felvettek. Két évvel később kiderült, hogy a lustaság nem fél egészség. Így maradt a színház, a civil pálya ilyen téren nem jött össze. Akkor még a Szabadtéri és a Nemzeti Színház egy és ugyanaz volt, minden egyes válogatásról időben értesültünk, és el tudtunk menni- aztán a szerep vagy sikerült, vagy nem, de nem voltam a társulat tagja. Soha nem kívántam valaminek úgy a része lenni, hogy 100%-ig odakötöm magam. Később jött a Focus Műhely.

A Focus Műhely egy alternatív vonal képviselője. Mi motivált szakítani a klasszikus színházzal, lelépni a Szegedi Nemzeti Színház és a Szabadtéri Játékok színpadáról, ahol voltál már „biodíszlet" is?


Nem tudtam magammal mit kezdeni- csak táncoltam, illetve hajnalonként bejártam a Student FM nevű egyetemi rádióba műsort vezetni Reggeli Merevedés címmel. Kellemetlen időszak volt, mert éreztem, valószínűleg többet meg tudnék tenni 24 órában, mint amit most teszek, de nem találtam meg hozzá a formát, a nyelvet, az eszközt, a helyet. És akkor valaki annyit mondott, keresnek egy fiú szereplőt egy darabba, találkozzak Benkő Imolával. Életem egyik legrosszabb találkozása volt- mind a ketten úgy mentünk el onnan: „na, én ezzel soha nem akarok találkozni".

Azóta együtt dolgoztok, ő a Focus Műhely rendezője.


Imolának az első nagyobb rendezése volt, akkor ezt bevállaltam. A következő előadásnál már ő hívott fel, mit szólnék hozzá, ha részben játszanék, részben pedig a mozgás-részét készíteném el. Összeragadtunk, mert kiderült: azok a színházi nézetek, amit külön-külön is vallunk, olykor-olykor ugyanazon sínpárra kerülnek. Kísérletező színházat szerettünk volna létrehozni. Milyen formában, azt még nem tudtuk, de egyetértettünk, hogy nagyon erőteljesen mozgás-nyelvvel kellene bíbelődnünk, sok elidegenítéssel; több síkkal kellene dolgozni egy-egy előadáson belül. Mivel nem volt pénzünk és lehetőségünk trénereket hívni, könyvtáraztunk és egymáson próbálgattunk ki sok mindent, amire valamit sikerült megtanulni, vagy meglátni. Ez élethosszig tartó tanulás, nem lehet jól csinálni, vagy azt mondani, már mindent tudok.

A Focus Műhely honlapján olvashatunk „a kihívó nézői tekintetben való hit"-ről. Mit jelent ez?


Ha a klasszikus színházi rendszert veszem alapul, ott a nézőt nem látja a színész, csak a néző látja őt. Így passzív helyzetbe kerül azzal, hogy ül a sötétben és jót tud aludni. Nálunk közel ülnek a nézők, részben a helyhiány, részben az előadás struktúrája miatt. Gyakran a darab szerves részeként bevonjuk őket az előadásba. Nem az a fajta interaktív dolog, amit rengetegen nem szeretnek. Aki törzsnéző és gyakran jár Focus-előadásokra, már jól tudja, milyen állapotban kell beülni. Befogadóként kell jelen lenni, nem elszenvedőként - szórakozni csak akkor tudok, ha beszállok ebbe a buliba. Az előadás komolyan próbál hatni a nézőre, lelki világára, intellektusára; muszáj, hogy az ő szemében is ugyanaz a tűz csillanjon meg, mint ami a színpadon lévőnek a szemében is - akkor kialakul a közös játék.

A deszki Deszkaszínházban rendező, a Focus Műhelyben szereplő vagy, a Modern Tánc Stúdiónál tánctanárként működsz. Melyik „szerep" áll hozzád legközelebb?


Egyik sem. Elvileg rendezőnek hívják azt az egyént, aki a legrosszabb színész, és annak idején leültették az 5. sorba, hogy megnézze a többieket: látszanak-e rendesen. Mivel a legrosszabb színésznek van a legnagyobb szája, ebből kialakult ez a titulus- ez az anekdota. De egyik sem vagyok. A Deszkaszínház egy furcsa történet. Hat éve tanítok a faluban kortárs balettot gyerekeknek. Az első pár év nagyon nehéz volt, mert arra ment ki a dolog, hogy abban a két órában teljesen ki tudjanak készíteni. Valahogy sikerült ezt átfordítani: mire a végéhez értünk, önálló előadásokat tudtak létrehozni. De ezek a gyerekek jó 10 éve táncoltak, elfáradtak és mást szerettek volna kipróbálni. Ezt muszáj volt elfogadnom és minden harag nélkül tavaly elváltak útjaink. Utána jött az ötlet Deszken: mi lenne, ha népszínházat alakítanánk.

Találtam egy megjegyzést a Húst, kilóra című focusos előadásotokkal kapcsolatban: „ő meri vállalni teljesen önmagát, dilis, igazi kontaktus, nagyon hiteles, élő". Mennyiben igaz ez rád?


Elég gátlásos ember vagyok a magánéletemben. Valószínű, hogy ezzel kompenzálok sok mindent. Gátlásos abban a tekintetben, hogy kevés emberrel kívánom megosztani azt, amit gondolok, amit érzek, amit csinálok; az az enyém, és nem tartozik másra. A nudista strandon képtelen vagyok levetkőzni, viszont ha azt mondják, a színpadon szó nélkül letolom a gatyámat. Nem arról szól a színpadon levetkőzni, mint a nudin. A „dilis" rendben van. Én már orvosilag vagyok dilis néha. Az embernek vannak játékai, amivel önmagát szórakoztatni tudja: képes vagyok egy-két órát eljátszani a legbanálisabb dolgokkal. Szeretek benn ülni a vécén úgy, hogy közben nem csinálok semmit; a lábujjaimmal bábozok saját magamnak. Ez engem teljesen le tud nyűgözni.

Hangsúlyt fektetsz a Pipu névre...


Titulusellenes vagyok, mindig csak annyit kérek, hogy a nevem legyen leírva: Seres István Pipu. Egyszer megkérdezte valaki, hogy bizonyára azért Pipu, mert azt akarom, hogy ez legyen a védjegyem, az emberek ne azt mondják, hogy Seres, a rendező, a színész vagy a táncos, hanem „A Pipu", és ez már fogalom önmagában. Ebbe soha nem gondoltam bele előtte, hogy de jó lenne ilyen nagyképűnek lenni. Nem én fektetek hangsúlyt rá, az elmúlt évek alatt így ismertek meg az emberek és így írják le a nevemet. Ez hozzám nőtt, régóta becéznek így. Nagyon idióta név, semmilyen kedvesség vagy mókásság nincsen benne. De a szüleim is Pipunak hívnak gyakran otthon.

A szüleid civil pályára szántak, mégis a művészetet választottad. Figyelemmel kísérik munkásságod?


Egy előadásra egyszer eljönnek; de van, ami nem érdekli őket - ez nagyon ritka. Azt hiszem, amikor anyukám látott maszturbálni a színpadon, akkor picit átfordult benne minden, amit addig a gyerekéről gondolt. Mindig elmondják, mi tetszett, és mi nem. Hálás, mert ők polgári pályára szántak, ez a fajta dac, ami bennük van a színházzal szemben, mindig őszintévé kovácsolja a mondataikat.

Ezzel az életritmussal el tudnál képzelni magadnak polgári foglalkozást, hiszen a táncolni a nyugdíjig nem lehet?
Az elmúlt években sem kívántam táncolni. Ahhoz aztán tényleg tehetségtelen vagyok, de próbálkozom - ez a javamra írandó. Civil foglalkozást nehezen tudok elképzelni, hogy szakítok mindennel, és egy teljesen más piaci szegmensen keresem az életemet Mivel nem érdekel a kulturális szférán kívül más, ezért nem foglalkozom vele. Más területén az életnek lehet, hogy még ennyire sem állnám meg a helyem.

Meg szoktad kapni a „művészlélek" és hasonló bélyegeket?


Kifejezetten utálom. Abszolút útálom. Azt gondolom, hogy Leonardo és Michelangelo volt utoljára művész, azóta szakmák vannak. Attól kiver víz, amikor utánam kiabálnak -nagyon ritkán fordul elő-: „Művész Úr". Ugyan már, miért? Van nekem nevem. Nem hiszem, hogy művész vagyok, nem hiszem, hogy fel kell venni egy olyan embernek ezt az attitűdöt, amikor belebetegszik a saját életébe, meg nem értettnek hiszi magát, mert nem bír akkora tömeghez eljutni, amekkorához szeretne.

Szerinted meg lehet élni ma Magyarországon egy kisebb társulat tagjaként?


Kinek mi a megélés. Ha úgy nézem, nem az számít, hol csinálom, mit csinálok, hanem az számít, hogy saját magamból próbáljak meg kifelé építkezni, akkor bárhol lehetek. Biztos van hátránya, négy munkahelyen és időben többet kell dolgozni, mert több helyről szedi össze az ember azt a pici pénzt, mert sehol nem tud, vagy nem akar annyi időt eltölteni. Akkor azt mondom, így is meg lehet élni.

A táncoktatás ilyen neked, mintegy szükséges rossz? Azért tanítasz, hogy megélj?


Akkor szükséges rossz, ha az ember azt látja, olyan gyerekeket iratnak be, akiből soha semmi nem lesz. Nem arra gondolok, hogy nem lesz belőle táncművész, mert nem kell neki, de ha élvezettel csinálja, látszik a fejlődés és tudunk együtt dolgozni, az már öröm. Próbálom tanítani: nem az a lényeg, hogy te legyél a legjobb, mert arra nem biztos, van-e reális esélyed. De ha ezt az egészet be tudom úgy csomagolni, eladni, hogy az nem átverés, tehát nem svindler vagyok; adok valamit a legjobb tudásom szerint, ebbe beleteszem önmagamat, akkor sokszor többet ér, mint egy gépiesen dolgozó táncos.

Sikeresnek érzed magad a színpadon, a táncteremben vagy épp a színfalak mögött?


Nem kívántam soha elismert, híres lenni. Ha az elismertség és híresség, hogy ide hívnak, oda hívnak, ezt és ezt meg kell csinálni, akkor igen. De ez csak magának a szakmának a velejárója. Siker az, ha egy picit elértem mindabból, amit szerettem volna. Attól, hogy tapsol a néző, attól én még nem vagyok elismert. Attól, hogy a kasszához járulok este és felveszem a fizetésem, nem vagyok elégedett. Attól, hogy leírja egy újság a nevemet, vagy a tévé felvesz és lát nagyon sok ember, nem vagyok sikeres saját magam számára. Viszont ha este úgy tudok hazamenni: ma nagyon jól éreztem magam, felkészült voltam, tudtam valamit csinálni abból, amit szerettem volna - sikeres voltam saját magamnak. Megint önzőség: nem érdekel, hogy másnak mennyire vagyok az. Kit érdekel?

Hosszútávon mi a siker?


Mondjuk, ha meghalok, bemondják a tévébe: „meghalt Seres István Pipu, élt 95 évet" és utána 2 másodpercre elsötétedik a képernyő. Akkor biztos sikeres vagyok a saját szakmámban. Ha becsületesen tudok élni, és nem azt gondolom: gazdasági és erkölcsi értelemben véve kell becsületesnek lenni, hanem saját magammal szemben képes vagyok véghez vinni azt, amit szeretnék; ha meg tudom teremteni önmagammal a harmóniát, akkor már sikeres ember vagyok. Mindegy, hogy egy zsíros kenyérrel egy sámlin ülök, vagy valami nagyon „puccos" étteremben ebédelek.


Kiss Tímea


NÉVJEGY:


Seres István Pipu 1980-ban született Szegeden. Fellépett úgy Szegedi Szabadtéri Játékok és a Szegedi Nemzeti Színház, mint a Thealter Fesztivál vagy a Reök Palota színpadán is. Táncot tanít a Modern Tánc Stúdióban, a Focus Műhely színészeként is találkozhatunk vele, 2009 óta a deszki Deszkaszínház művészeti vezetője. Emellett foglalkozik táncpedagógiával, koreográfiákat készít és táncol.

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!