A Péterfy Bori-jelenség

Virágos nadrágba bújtatott dorkóban végződő lábak, kócos fonatok, önkívületi állapotban indiántáncot lejtő lányokat összetaposó mégönkívületibb állapotban táncoló, szövegeket ordító farmer-tornacipő-póló fiúk - ez Péterfy Bori közönsége. De csak a harmadik-negyedik sortól kezdve, az első sorokat harminc-plusz férfiak teszik ki, akik a fentieknél még extatikusabb állapotban, fájdalomtól torzult arccal, szívvel-lélekkel ordítják torkaszakadtukból: Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem, a lebegő hajnali fényt, mikor ébred a nap, de téged neem! Hátul megbújnak a kevésbé alkoholmámoros, húszas évei végén-harmincas évei elején járó férfiak-nők, lépegetnek, kezükben gin-tonikkal, búzasörrel. Igen, az egyetemistákat tényleg kihagytam, mégpedig azért, mert csak elvétve fordult elő pár, sőt. Ahhoz képest, hogy mekkora tömegre számítottam (Péterfy Bori utolsó koncertje, azt hittem, a föld alól is előhívja a rejtőzködőket), erősen alulreprezentált volt a szegedi fiatalság. Betudható ez a péntek estének, akkora mindenki hazamegy általában, vagy a csillagászati magasságokba hágó beugrónak, sőt, akár az odakint repkedő mínuszoknak is, lényeg a lényeg: kevesebben voltak, mint amit vártam volna.

cikk folytatása