Buchenwald szukái

Az volt a vád ellene, hogy miközben Buchenwaldban 50 ezer zsidót, lengyelt, cigányt és Jehova tanúját gyilkoltak meg, a náci Ilse Koch is kivette részét a kegyetlenkedésekből. A rabok még csak rá sem nézhettek, de ha mégis vetettek rá egy pillantást, azonnali kivégzés volt a megtorlás. Ilse Kochról azt beszélték: nagyon szerette a tetoválást. Ha az egyik rabon meglátott egy olyat, ami megtetszett neki, a betegszobába vitette, ahol a szeretője, a tábor orvosa egy injekcióval kivégezte a rabot.

Koch egyike volt annak a több ezer nőnek, aki segített fenntartani és működtetni Hitler Harmadik Birodalmának haláltáborait, ahol minden együttérzést és szánalmat kiöltek az emberekből, ahol az erkölcs nem létezett, ahol a rettenetes kegyetlenség és kínzás mindennapos volt.
Ilse Koch ebben a világban kiválasztott volt, és vélhetően ő is inspirálta a The Reader című filmben nagyszerű szerepet játszó Kate Winsletet, hogy hűen alakítsa szerepét. A színésznő már megkapta ezért a Golden Globe-ot, és az Oscar-díjra is jelölték.

Jelenet a filmből - Fotó: AP
A The Readerben Winslet a harmincas évei közepén járó Hanna Schmitzet alakítja, aki a háború utáni Németországban szenvedélyesen beleszeret egy nála 15 évvel fiatalabb fiúba. Schmitz villamoskalauzként dolgozik, és egyedül él egy szerényen berendezett lakásban. A fiú okos, olvasott diák, tiszteletre méltó család sarja. A szenvedélyes szeretkezések mellett a könyvek iránti közös érdeklődés is összetartja őket. Az ágyban a fiú Homérosz, Goethe, Tolsztoj és Csehov írásait olvassa fel szeretőjének, egyik klasszikust a másik után. Ezzel Hanna Schmitz számára egy addig ismeretlen világ tárul fel. Egy napon azonban a nő hirtelen eltűnik.
Amikor a fiú elmegy hozzá, hogy újabb könyvekből olvasson fel neki két szeretkezés között, a lakást üresen találja. Örökre elment - gondolja, és a szíve darabokra törik. Néhány évvel később ismét találkoznak. A fiú jogászhallgató, tárgyalásokra jár. Egy alkalommal döbbenten fedezi fel, hogy a tárgyalóteremben felügyelőnők állnak a vádlottak padján - akik korábban Auschwitzban dolgoztak. A rémület és a szégyen önti el a fiút, amikor meglátja köztük Hannát is. Rá kell döbbennie a rettenetes valóságra, hogy a nő, akit szeretett, és még most is szeret, és aki viszontszerette őt, háborús bűnös.

A fiú helyzete nagyon jól mutatja a fiatal németek generációjának problémáját: hogyan kössenek kompromisszumot a feledhetetlen szörnyűségekkel, amelyeket szüleik, tanáraik, és ebben az esetben szeretőjük is elkövetett, azokkal a bűnökkel, amelyeket ezek az emberek a náci korszakban tettek.

Ez az aggasztó és mind máig megoldatlan kérdés a kulcsa Bernhard Schlink regényének - ami alapján a The Reader készült -, amely nemzetközi szenzáció lett, és 1995-ös németországi megjelenése óta 37 nyelvre fordították le.

De ki volt valójában Hanna Schmitz?

A napokban derült fény arra, hogy Ilse Koch, ahogyan a filmben szereplő Hanna is, életfogytig tartó börtönbüntetést kapott. Hanna végül a börtönben öngyilkos lett. Kochról azt is tartották, hogy nagyon szerette a verseket, ahogyan Hanna is rajongott az irodalomért. De a hasonlóságok ezzel ki is merülnek.

Különböző koncentrációs táborban voltak, más-más poszton. A harmincas évei közepén járó, vörös hajú Koch egy SS-tiszt, Otto felesége volt, és emiatt igen magas rangúnak számított a tábori hierarchiában. A filmben szereplő, kitalált 22 éves Hanna a Lengyelország területén kialakított auschwitzi koncentrációs tábor altáborában szolgált. Koch, mielőtt a nácikhoz szegődött volna, titkárnőként és könyvtárosként dolgozott. Hanna nem tudott sem írni, sem olvasni, és a történet bökkenője maga az írástudatlansága.

Hanna karaktere a szépséges Iram Grese-hez is hasonlít. Ő is a húszas éveiben járt, műveletlen volt, alacsony sorból származott. A szőke, kék szemű Grese-n rendkívül jól állt az SS-egyenruha. Magas sarkú csizmát hordott, a derekán pisztolytáskában tartotta revolverét, és előszeretettel használta gumibotját valamint ostorát is - utóbbi celofánhoz hasonló anyagból készült, mert azzal nagyobb fájdalmat lehetett okozni. Nagy elismertséget vívott ki magának Auschwitz legkegyetlenebb felügyelőnői között, és megvolt benne mindaz a kegyetlenség és szadizmus, ami a Kate Winslet által megformált karakterből teljes egészében hiányzott. És Grese - ahogyan Ilse Koch is - szintén méhkirálynő típus volt. Fiatal kora ellenére a második volt a női felügyelők rangsorában, ő volt a gázkamrák egyik felelőse. Nem mellesleg a gyermekeken kísérletező Josef Mengele szeretője is. A sorsa különbözött Hannáétól: a britek elítélték és felakasztották a háború végén.

Tehát kire is hasonlít a Winslet által megformált karakter?

Választék volt bőven. Ott volt például Dorothea Binz, aki imádott SS-tiszt szeretője mellett állni. Kéz a kézben nézték végig, ahogy a lágerben lakó nőket halálra verik. Ott volt Elisabeth Volkenrath, aki a belseni tábor leggyűlöltebb női felügyelője volt: ő saját kezűleg akasztotta fel a rabokat. Vagy említhetnénk az apró termetű Juana Bormannt, aki kutyákkal tépette szét a szerencsétlen rabokat, és végül de nem utolsósorban a szőke Maria Mandelt, aki örömmel vett részt a szelektálásban, amikor arról kellett dönteni, ki kerüljön gázkamrába. A gyerekeket különösen nagy örömmel küldte a halálba. Említhetnénk még Jenny-Wanda Barkmannt, aki egy lengyel táborban dolgozott. Tárgyalását, amelyen brutalitása miatt halálra ítélték, végignevette. Egy másik felügyelő, a sovány és csúnya Margot Drexler sem maradt el a kegyetlenkedésekben, ahogyan Wanda Klaff sem, aki bevallotta: mindennap legalább két rabot vert agyon. Az igazság az, hogy Hanna kitalált személye igazából egyikükre sem hasonlít.

Bernhard Schlink korábban egy interjúban azt mondta: egyszer találkozott egy egyetemistával, aki a nyári szünetben éjszakai műszakban dolgozott egy gyárban. Reggeli közben mindig beszélgettek, és ezek a beszélgetések indították el őt Hanna karaktere felé. Hogy milyen lehetett ez a nő, ki lehetett ő valójában. De igazából egyik élő személyre sem hasonlít.

Az angol író, Sarah Helm alapos tanulmányt írt a koncentrációs táborokban őrként dolgozó felügyelőnőkről. Először nem is róluk akart írni, hanem 12 brit titkosügynöknő után nyomozott, akit ejtőernyővel ledobtak Franciaországban az ellenséges vonalak mögött. Mindannyiukat elfogta a Gestapo, és úgy vélik: koncentrációs táborban haltak meg. Sarah Helm egészen Ravesnbrückig követte a nyomukat, addig a táborig, amit Berlintől északra kizárólag nőknek tartottak fenn.

Jelenet a filmből
Sarah Helm vizsgálódásaiból kiderült: a felügyelőként szolgáló nőket a létért folytatott küzdelem az emberi létezés legkietlenebb, legsivárabb területeire vitte. Helm azt a következtetést vonta le: ezek a nők nem mindannyian jutottak el az embertelenség végső határáig. Néhányan kétségtelenül szadisták voltak, és visszaéltek a rájuk bízott rabok kiszolgáltatott helyzetével, élvezték, ha másoknak fájdalmat okozhattak, így bizonyítva felettük végtelen hatalmukat. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy például a megrögzötten gonosz Herta Bothe, a belseni tábor kápója nagy örömét lelte abban, hogy lövöldözött a rabokra, amikor azok csajkáikban vitték az ételt a konyháról a házakba. A beteg lányokat pedig előszeretettel verte agyon fahusánggal. Ugyanebbe a kategóriába tartozik Irma Grese és a fentebb említett nők, akik rettenetes bűnöket követtek el.

És ilyen volt Ilse Koch is. (Bár az igazsághoz hozzátartozik: azt, hogy rabokat öletett meg tetoválásaik miatt, a bíróság soha nem tudta bizonyítani - bár gyilkosságra való felbujtásért elítélték.)
Ezek a vadállatok, ezek a szörnyek kifürkészhetetlenek voltak, senki nem tudta, milyen gonoszság lakozik bennük valójában.

És nem szabad elfeledkeznünk arról, amit Helm mondott ezekről a "szánalmas teremtményekről": ezen nők többségéről, akik véletlenül kerültek bele ebbe a helyzetbe, és végül arra kellett rádöbbenniük, hogy innen nincs kiút:
- Szegény családokból származtak - mondta Helm. - Nem voltak túl okosak, és nem voltak elhivatottak, nem voltak képesek arra, hogy kikeveredjenek nehéz helyzetükből. Ha valaki előbb egy lőszergyárban dolgozott, majd később lehetősége volt arra, hogy felügyelőnek álljon, megtette. Ez a munka ugyanis magasabb fizetéssel járt, és lényegesen jobb életkörülményeket biztosított. Ezek a nők sokkal jobban éltek, mint bármikor korábban, és nagyon sok jóképű SS-tiszt társaságában forogtak.

A ravensbrückeni tábort egy tó mellett építették fel, ahol a női felügyelőket szép villákban szállásolták el. Az ablakokból a tóra nyílt kilátás. Csak el kellett fordítaniuk a fejüket, és már nem is látták a krematóriumokból felszálló füstöt. Az ablakokat szép függönyök díszítették, a szekrényekben ott lógtak a csinos, szürke egyenruhák.
Furcsán hangzik, de Ravensbrückben nagyszerű volt a társadalmi élet. A tábori kápók fodrászhoz járhattak, akik becsavarták a hajukat, hétvégenként vadászattal ütötték el az időt, amin természetesen a férfiak is részt vettek. Esetleg hajókáztak a tavon (még akkor is, ha a tó vizét vastagon borította az emberi hamu).

Amikor a vagonok új rabokat hoztak, először a tavat, a zöld pázsitot és a virágokat látták. Később szembesültek csak a pórázukat megfeszítő, vicsorgó kutyákkal, a csonttá aszott, rothadó sebektől borított rabokkal.
Az őrök számára pedig két Ravensbrück létezett: az egyik a szép villák, függönyök és pázsit világa, a másik pedig a táboré, ahol a halál, az erőszak, a betegség és az éhezés mindennapos volt. Ez volt a munkájuk, ebben a züllött világban ennek így kellett lennie.

Lehet, hogy ezek a nők azt mondták maguknak: segítenek a Harmadik Birodalomnak megnyerni a háborút, és ez volt a kötelességük. Néhány felügyelőnőt teljességgel meszállottá tett Hitler, Himmler és Goebbels mérgező ideológiája. Ők azt gondolták: ez a hivatásuk.
Ami mindannyiukban közös volt: mély meggyőződésük volt, hogy a rabok értéktelen férgek, nélkülözhetők, nem emberiek, érdektelenek. A rabokra csupán egy szót használtak: "dreck". Ennek jelentése: piszok, trágya, szemét, söpredék. És ebben a légkörben az erkölcsi szabályok megsemmisültek, a tisztesség nem létezett.

Elisabeth Volkenrath, IIrma Grese és Ilse Koch
A Harmadik Birodalom "Hannái" tetteikben nem láttak semmi rosszat, mert egy őrült világban éltek, ahol az ember nagyon keveset számított, és a felügyelőket tetteik miatt senki nem vonta felelősségre.
Hanna egy gyárban dolgozott, és mivel jó munkát végzett, előléptették. Ez persze nem feledtette vele írástudatlanságát. Végül elvállalt egy állást Auschwitzban, és ez az őrült világ magába szippantja őt is.
Természetesen ezek a nők nem érdemelnek bocsánatot, és nem is szabad soha elfeledkezni arról, mit tett Hanna és a hozzá hasonló többi nő.

A holokauszt legkeményebb leckéje ugyanis - ahogyan Schlink egy interjúban kijelentette - az, hogy "az emberek, akik ezeket a szörnyű tetteket elkövették, nem egyszerű szörnyek." Schlink amellett érvel, hogy van egy határ, amelyet az egyének átléphetnek a legcsekélyebb ok miatt, és Hanna átlépte ezt a határt. És amikor megtette, már nem volt számára visszaút.

Hanna sosem értette meg, hogy mi rosszat tett. Amikor megkérdezték tőle a bíróságon, hogy amikor részt vett a szelektálásban, miért választott ki és küldött halálba több száz nőt, egyszerre logikusan és abszurd módon azt kezdte magyarázni: a lágerbe új rabok érkeztek, és ez volt az egyetlen módja annak, hogy az újaknak helyet biztosítsanak. Mi mást tehetett volna? - kérdezte zavarodottan.
És aztán odafordult a bíróhoz: "Ön mit tett volna? " Lelombozó és sokatmondó pillanata ez a filmnek. Ki volt tehát az igazi Hanna Schmitz? Bizonyos értelemben ő is csak olyan esendő ember volt, aki mindegyikünkben ott lakozik.