2015.06.03. 18:45
Kapupénz, a gusztustalan kisadó
DélmagyArchív 1910-1962: A házmester előcsoszogott és tartotta a markát. A pénztől függött, felér-e a lakó, míg még ég a villany.
A kapupénznél nemigen volt gusztustalanabb kisadó, mégis majd száz éven át fennmaradt.
A fiatalok kedvéért, a bérházak főkapuját éjszakára bezárták, s ha az ember este későn érkezett haza vagy hajnalban ment el, kapupénzt kellett fizetnie a felébresztett házmesternek.
Nem csoda, hogy a házmesterek nem tartoztak Szeged legnépszerűbb alakjai közé. A felébresztett, rosszkedvű vicékkel állandóak voltak a viták, ráadásul az ötvenes években ideális besúgó lett belőlük.
A kapupénzt indokolták a ház biztonságával és a házmesterek javadalmazásával – de arra senki nem tudott értelmes választ adni, hogy miért nem kaphat kulcsot a lakó, ha egyszer fizetett a bérelt lakásért.
A válasz egyszerű volt: azért, mert így adót is lehetett szedni és még ellenőrizhetőek is voltak az emberek.
Kapupénz már jóval a Délmagyarország 1910-es megalapítása előtt volt Szegeden. A monarchiában Bécsben vezették be először, innen terjedt át 1862-ben Budapestre. 1915-ben írta a Délmagyarország, hogy a belügyminiszter rendelete szerint a háztulajdonosoknak este 10 után bezárhatták a bérházak kapuját, s reggelig minden érkező és távozó személynek kapupénzt kellett fizetnie a házmesternek. A városi tanács rendelete szerint a lakók megegyezésével korábban is lehetett kaput zárni, de kapupénzt csak 10 után szedhettek. Ez a probléma még évtizedekig elő-előkerült, hiszen a házmesternek esze ágában sem volt lemondani a 25 fillérről 10 óra előtt, így az ember várhatott, amíg amaz tartotta a markát.
A boldog békeidőkben 10 fillérért lehetett bejutni 10 óra után, de az emberek ezt sem fizették ki szívesen. A Délmagyarország szerint a 10 órás kapuzárásnak igazi közösségi hatása is volt a szegediek körében: a vendégségben lévő polgárok 9 után már gyakran pillantottak az ingaórára, s háromnegyedkor el is indultak, nehogy lekéssék a 10 órás kapuzárást. Így akartak megspórolni 10 fillért, illetve azt, hogy a házmester további borravalót várjon el.
1919 februárjában a tanács előtt olyan javaslat állt, hogy kapunyitásonként éjfél előtt 20, azután 30 fillért fizessen minden érkező és távozó. Ebből az is kiderül, hogy a lakóknak nem volt saját kulcsuk a házkapuhoz. Akiknek mégis volt, azokat is megvágta a házmester: nekik havonta 5 koronát kellett fizetniük megváltásként.
1923-ban egy házmestert bíróság elé citált a lakó, mert éjfél előtt csak emelt díjért volt hajlandó beengedni őt, különben maradhatott kint. Erre a házmester a bíróságon előadta, hogy 20 koronáért semmit sem lehetett vásárolni, tehát jogosnak tartotta, hogy egy fél kifli árára felemelte a díjat. És ő még méltányos volt, mert a bécsi házmesterek aranyparitásos alapon követelték a kapupénz megállapítását, ami a háború után elszaladó infláció közepette igazi lehúzásnak számított volna.
1929-ben megújították a szabályt: a szegedi nagykörúton belül minden bérház május 4-től szeptember 30-ig 22 órától reggel 5-ig, október 1-től április 30-ig pedig 21 órától reggel 6 óráig köteles volt a kaput zárva tartani. Ugyanez a szabályrendelet kimondta azt is, hogy a nagykörúton kívül 22 óra és reggel 4 óra „az egységesen megállapított kötelező zárvatartása a kapunak".
Az új szabályrendelet szerint 9-kor már be lehetett zárni a kaput, de 10-ig nem kellett fizetni. Aki ezt alkotta, nem ismerte a házmestereket. Úgy, ahogyan manapság a hálapénz, kényszerű szokássá vált, hogy a házmester 9 és 10 között kapjon valamit, ha már kinyitotta az ajtót. A házfelügyelők egyesülete 1936-ban nyilatkozatot adott ki, miszerint a lakók gavallériájára bízzák, hogy 9 és 10 között fizetnek-e. Ez kiverte a biztosítékot az olvasóknál:
Azt hiszem, minden lakó a leghatározottabban visszautasítja, hogy gavallériáját, vagy takarékosságát a házfelügyelő állapítsa meg. Véleményem szerint a hatóságnak legsürgősebb kötelessége volna rendelettel megtiltani a 10 óra előtti kapupénz elfogadását és adását is, addig, amíg a zárás ügye megnyugtató módon szabályozva nem lesz. Tessék a házfelügyelőknek rendes fizetést adni és akkor nem fognak a közönség gavallériájából kérni.
Egy szerkesztői üzenet 1936-ból azt jelzi, hogy a lakóknak is eszébe jutott titokban kulcsot készíteni a kapuhoz. Sajnos, erre is megváltást kellett fizetniük.
Egy olvasói levél egyenesen azt állította, hogy a város azért olyan kihalt este 9 után, mert a korai kapuzárás megöli a mozgási szabadságot. Az este 7 órai mozielőadások is látogatottabbak lettek volna, ha a polgárok nem igyekeznének haza kapuzárásra.
A vita ezután is folytatódott: egy másik olvasó felvetette, hogy Budapesten mindig 10 órakor zárják a kapukat a körúton, miért kell akkor Szegeden korábban zárni?
Egy újságíró kolléga 1937-ben munkájára hivatkozva megkísérelt kapukulcsot kérni a háziúrtól. Amaz közölte, hogy nem teheti, mert sok a lakó és ezzel precedenst teremtene, viszont inkább elveszi a kiadott kulcsokat is. A hírlapíró így reagált rá:
Ezt különben képtelen vagyok megérteni. Polgári mentalitásom mindig meghökken, ha szembekerül a problémával: miféle erkölcsi alapja lehet annak a jognak, amely a kapunyitó vagy kapuzáró házmester formájában áll közém és a magántulajdonomat képező, mert rendesen fizetett lakásom közé és csak a tenyerébe hullajtott obulusok ellenében bocsát át az általa megvont vámhatáron?
A kolléga utánajárt, mi van ilyenkor. Kiderült, hogy a háziúr tényleg nem köteles kapukulcsot adni, bár nem tilos neki. Miért, kérdezte az újságíró, érthető furcsállással, hiszen modern európai államokban a kapukulcs velejárója a lakásnak!
Illetékes Hely erre elmagyarázta neki, hogy a kapukulcs-megvonási jog Bécsben gyökerezik, mivel Mária Terézia idejében ellenőrizni akarták a lakosságot, figyelni, hogy ki merre jár, nehogy valamelyik polgári lakásban összejöjjenek és konspiráljanak a Habsburgok ellen. Bécs lerázta már a kapukulcs-igát, nekünk viszont megmaradt. Ugyanebből e cikkből kapunk adalékot a házmesteri sunyiságról, miszerint az öreg csoszogó külön borravaló nélkül előbb eloltotta a folyosón a villanyt, mint hogy a lakó eljutott volna ajtajáig.
A téma nem csillapodott sőt, 1939-ben egy Somogyi-telepi házmester 29 havi kapupénzt követelt bíróság előtt egy fiatalemberen, aki később össze is verekedett a vele a lépcsőházban.
Az 1941-es új rendelet megtartotta a kapuzárást, de a téli időszakra is 10 órára tolta vissza a zárást. 1943-ban a házfelügyelők szindikátusa Nagyváradon ülésezett és a kapupénz felemelését szorgalmazták. És a kapuzárási probléma a háború idején, 1944-ben is fennmaradt, ekkor a házmesterek a közbiztonságra hivatkozva ismét jóval 10 óra előtt bezárták a kapukat.
1946-ban semmi nem változott kapupénzügyben. 10 órától továbbra is kellett a házmesterre várakozni és fizetni. A házfelügyelők szakszervezeti titkára szerint a hároméves gazdasági terv számukra is életszínvonal-emelkedést jelentett. A kapupénz azért csak megmaradt, sőt, a négyszeresére emelkedett. 1948-ban sem volt kecmec: a házfelügyelők szakszervezete kijelentette, hogy reggel 5 és 6 között is kell fizetni.
Szépen fejlődött vissza minden a 18. századi rendőrállam szintjére és eljött a házmesterek nagy időszaka, az 1950-es évek. Még 1948. április 23-án megjelent a lapban, hogy Rajk belügyminiszter rendeletére sem a háztulajdonosoknál, sem a lakóknál nem maradhatott kulcs; minden kulcsot be kellett szolgáltatni. Indoklás: a házmesterek enélkül nem ellenőrizhetik a kulccsal rendelkező személyek illetőségét. A kapupénz persze megmaradt.
És megmaradt 1956 után is: ekkor már az IKV szabta meg a díjat: éjfél előtt 30, éjfél után 60 fillért (a munkából jövőknek 20 fillért).
A Délmagyarországban Papp Gyula tollából a "derék házmesterről" jelent meg riport 1960-ban. Nem fogják kitalálni, ki volt a derék ember: Gladits Gyula veterán munkásmozgalmi harcos, az IKV szakszervezeti bizottságának tagja. A kapupénz ekkor 1 forint volt, de kapuzárás már csak 11-től kezdődött.
1962-ben az IKV kísérletképpen egy Szentháromság utcai háztömbben megszüntette a házmesteri posztot és éjszakai portást helyezett oda. Kapupénzt fizetni persze ezután is kellett.
