Mióta vannak magnóliák a Széchenyi téren?

A Széchenyi téri magnóliák története akkor kezdődött, amikor az 1879-es nagy árvíz után Kállay Albert belügyminisztériumi tanácsnokot Tisza Lajos királyi biztos mellé rendelték az újjáépítési munkálatokra. Kállayból 1884–1905 között Szeged főispánja lett, s ő volt az, aki a Széchenyi tér, valamint az újszegedi liget fásítását irányította. Az első magnóliákat az 1900-as évek legelején hozatta Hollandiából, s a két fa hamar híres lett: a szegediek rövidesen “a főispán tulipántja” néven emlegették őket. Állítólag Kállay éppen a saját ablaka alá ültette a fákat, hogy “mindig lássa, ha üdülést keres a hivatalos élet szürkeségében”.

1934-ben a város a Széchenyi téri park átalakítására adta a fejét. Ennek keretében először is bravúrosan, kerekeken gurítva a keleti parktükörbe költöztették a városháza előtt álló hársfát, ami meg is maradt. Hasonló módszerrel vitték arrább a Kállay-féle liliomfákat is (a Tisza Lajos szobor elé), hiszen helyére a városháza előtti vízmedence és Pásztor János tiszai (valójában balatoni) szobrai kerültek.

A Délmagyarország – ellenzéki lap lévén – haragos vezércikkben kérte számon a Széchenyi tér feldúlását, az átalakítást egy női ruha átszabásához hasonlította, amely jó lett volna akkor is, ha úgy marad, ahogyan volt.

A magnoliák a következő két évben még kivirágoztak, de aztán a lapnak lett igaza, 1936 márciusában már sirattuk őket: “A kételkedők sokáig nem hitték el, hogy a helyükből elmozdított növények új életre kelhetnek új helyükön. De a hársfa, amelynek életét a legjobban féltették, szépen megmaradt. Látszólag megmaradtak a tulipánfák is. Két telet, két nyarat vészeltek át új fészkükben és két tavasz jöttét hirdették fehér-piros tulipánvirágjaikkal. De ez a tavasz halálos volt számukra. Fonnyadt ágaikon megindult ugyan a rügyképződés. Az enyhe télutói napok meg is duzzasztották kissé ezeket a rügyeket, de aztán megállt bennük az élet, kipárolgott ágaikból minden életnedv, a rügyek pergamenburka alatt összezsugorodtak a virágálmok és a szegedi nemzet várakozó tagjai rémülten eszméltek föl a valóságra: meghaltak a tulipánfák.„

A város rövidesen új magnóliákat ültetett, amelyek azóta a jelenlegi helyükön pompáznak. Még 1944. áprilisában, a lap betiltása előtt 2 számmal is befért szerény pár sor arról, hogy a városháza előtt virágot bontott a magnólia. Bár Kállayról közben elfeledkeztek (nevét utca őrzi Szegeden), a szegediek számára a tulipánfák azóta is a tavaszt jelentik.

Kivéve persze 1950. április 4-ét, amikor a Délmagyarország új jelentést tárt fel mind a tavasz, mind a magnólia számára:

“Bármerre néz az ember, zászlók, virágok s az ünnep felemelő hangulata. Talán még a természet is ünnepelni akarja ezt a mi nagy ünnepnapunkat, mert a Széchenyi-tér városháza felőli oldalán gyönyörűen virágba borultak a tulipánfák, hogy kifejezzék Szeged dolgozóinak azt a nagy szeretetét, háláját, ami eltölti őket ezen a legnagyobb nemzeti ünnepünkön, felszabadítónk, a Szovjetunió s annak nagy vezére, népünk barátja, tanítója, Sztálin elvtárs iránt.”

Sajnos, azóta a tavasszal más baj is lett: 2007-ben a klímaváltozás miatt már január 10-én bimbót bontottak a magnóliák.