Páratlan album jelent meg a Felvidék rejtett kincséről, Sáros vármegyéről

Eperjes, Szinye, Bártfa, Kisszeben, Kellemes. Hány és hány magyar utazó kerüli el ezeket az ódon, szép nevű Sáros vármegyei településeket pusztán abból a „megfontolásból”, hogy „ott már alig élnek magyarok, minek menjünk oda?”. Domonkos László új riportkönyve csípőből rácáfol erre.

Balázs D. Attila

A kemény táblás, kiváló régi és új képanyagot rejtő Pompeji magyar hamuja – Sáros megyei leletmentő című kötet a Magyar Patrióták Közössége és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával látott napvilágot. Lapjain haladva lelkiismeretünk egyrészt megnyugszik, mert az író és a Patrióták csapata felkerekedett, és egy időre ismét „bevette” egyik legészakibb felvidéki vármegyénket. Majd ahogy haladunk az olvasással, indul a lelkiismeret-furdalás, és óhatatlanul felszökik a türelmetlenség, hogy nekünk is fel kell menni Sárosba még idén, vagy jövőre. Legalábbis gyakrabban.

Hogy lássuk a kisszebeni Keresztelő Szent János-templomot, a felvidéki magyar gótika egyik legimpozánsabb építményét a városka központjában, vagy hogy lássuk Rákóczi Ferenc nagysárosi udvari kápolnáját a gaz és bozót közt magasodni. A fejedelem kastélyát már ne is keressük, a csehek rég lerombolták. Mert Sárosban is nagyok a kontrasztok, majd olyan hatalmasak, mint Erdély egyes területein, ahol jelenleg a balkáni tudatlanság az úr.

Felvidéki bócorgásainkhoz azért is vegyük magunkhoz e könyvet, mert segítségével látleletet kaphatunk a történelemhamisítások típusairól is, amelyek sajnos nem számítanak ritkaságnak Szlovákiában sem.