Nagy büntetés lenne, ha nem írhatnék

„Végtelennek tűnő munkaviszonyaim során voltam rikkancs, szenes, tróger, vezérigazgató, csak ami legszíveseben lettem volna: karmester, az nem voltam soha” – írja magáról Vörös Pál, aki ha a zenevilágában nem is, de az irodalomban otthonra talált, s minderre csak hét évtized után derült fény. Arra a kérdésre, hogy hogyan lesz valakiből 70 évesen író végtelenül egyszerű a választ adott:

– Véletlenül. addigra felszámoltam a vállalkozásaimat, fizikailag és szellemileg jól voltam, s beköszöntött az a jó nyugdíjas dögunalom. Összefutottam az utcán Csonka Miklós haverommal, aki évfolyamtársam volt a közgazdasági egyetemen, sajnos már meghalt azóta, s ő mondta, hogy hasonló cipőben járt, mint én, de gyönyörű elfoglaltságot talált magának egy klubban, ahová amatőr írók járnak. Összeülnek, felolvassák egymásnak az írásaikat, megtapsolják, olykor pedig pályázatokra küldenek be szövegeket. Azonnal kedvet kaptam hozzá és bekéredzkedtem ebbe a csapatba, ez ma a Somogyi Könyvtár Íróklubja, mely ősszel ünnepelte 10. évfordulóját, én pedig 7 éve vagyok tagja és nagyon hálás vagyok nekik, hogy befogadtak, hogy értelmes emberekkel tudtam találkozni, ösztönzőleg hatottak rám és ma már ott tartunk, hogy nemcsak megtapsoljuk egymást, hanem bíráljuk is, ami a fejlődéshez elengedhetetlen. S itt ismerkedtem meg Simai Mihály József Attila-díjas költővel is, akivel barátok lettünk.

Szervusz, Odüsszeusz!

– Miskával egy novellapályázaton ismerkedtünk meg, ahol ő volt a zsűri, engem meg kizártak. A kiírók közt szerepelt a belvárosi plébánia, a zsűrinek pedig tagja volt a plébános is. A pályázatot Levél a hitveshez címmel hirdették meg, ami alapján az ember egyből egy szentimentális szöveget vár, mi pedig a Csonka Mikivel elhatároztuk, hogy messze nem ilyet írunk. Az én történetem egy prostituált és egy maffiózó érdekházasságáról szólt, ami számomra azóta is az egyik legkedvesebb szövegem, s marha pipa voltam, mikor kiderült, hogy kizártak. Simai Mihály, a zsűrielnök a lépcsőházban várt és odaköszönt, szervusz, Odüsszeusz! – ez volt a jelige, amivel beküldtem a szöveget. A büfében leültünk és beszélgettünk, és biztatott, hogy írjak. A minap is épp megemlítettem neki, hogy Miska, te csináltál belőlem írót, mire ő: s majdnem elvágtalak, mi?

Szégyellte, hogy írónak nevezte

– A negyedik könyvemnél jártam, mikor egyszer kaptam egy meghívót Miskától az ő könyvbemutatójára, amit úgy címzett meg: Vörös Pál író részére. S ezt én akkor borzasztóan szégyelltem a postás meg mindenki előtt, hiszen ő a neves és jelentős költő, és engem nevez írónak… de zárójelben megjegyzem, azóta gondoltam úgy magamra, mint íróra, ugyanis neki elhittem – S ma már Vörös Pál tagja a Szegedi Írók Társaságának is.

Böbikétől Berciig

– Karmester akartam igazán lenni, de arra esélyem se volt. Nyolcadik után nem tudtam egyből továbbtanulni, hiába voltam a város egyik legjobb tanulója, nem vettek fel a gimnáziumba, csak egy évvel később a dolgozók esti gimnáziumába, s később sikerült elvégeznem majdnem két egyetemet is. Szenes trógertől kezdve vezérigazgatóig minden voltam életem során.

Nem teljesen előzmények nélküli az irodalmi pályafutásom. A Csongrád megyei Értékesítő Központban dolgoztam, nagy cég lévén volt üzemi lapja, amit a Csongrád Megyei Hírlap egyik embere, Csepi József szerkesztett és engem is rávett, hogy írjak. Eleinte szakmai cikkeket publikáltam, mígnem egyszer csak írni kezdtem rövid novellákat, aminek mindig Böbike volt a főszereplője, akivel mindig történt valami. Hol hobbikertészkedett, hol amolett-kekszet majszolt, mert fogyni akart, azután gyermekáldás előtt állt és rajta keresztül a divatos névválasztást gúnyoltam ki. Nem is az írást élveztem, hanem a találgatásokat, hogy a kolléganők közül éppen kiről mintáztam a történetet.

Valamikor 16-18 évesen verseltem is, ezeket úgy kell elképzelni, mint a legrosszabb Petőfi epigont. 25-30 évesen írtam Böbike történeteit és azután 70 éves koromig tényleg semmit. 2013 óta minden évben sikerült befejezni egy könyvet, bár év elején mindig úgy érzem, óriási feladat előtt állok, de eddig mindig sikerült. S hálás vagyok a szerkesztőmnek, Szivos Sándornak nyomdai értő, önzetlen munkájáért.

Idén úgy tervezem, megírom Berci harmadik kötetét, ami egyben az ő történetének a befejezése is. Ez a többivel ellentétben önéletrajzi ihletésű, amit azért hangsúlyozok ki, mert az Útfélen kapcsán is volt, aki megveregette a vállam, hogy nagyon jó, de reméli bocsánatot kértem érte a feleségemtől. Egyes szám első személyben írtam, de attól még fikció és az a nyelv, amit ott használok csak egy a sok közül.