A tűz Csenki József házát, a koronavírus a munkáját vette el – Galéria

Épül-szépül a bordányi kiskertekben Csenki József és családja háza. Abban bíznak, a hónap végén be is költözhetnek otthonukba. Akkor lesz éppen egy éve, hogy hatalmas tragédia érte őket: házuk, melyet sokévnyi albérletről albérletre vándorlás után, 12 hónappal korábban vettek meg, porig égett egy elektromos tűzben. Egy egér rágta szét a vezetéket, ez okozta a balesetet. A nagy füstöt a tízéves kislány vette észre, aki nagypapájával volt otthon: az idős embert a gyerek az ablakon keresztül menekítette ki.

Mire a család többi tagja hazaért a néhány utcával odébb lakó nagylányuktól, már szinte mindenük odalett. Gyakorlatilag csak a falak maradtak meg az épületből. Legkisebb lányuk kórházba került, mert idegösszeomlást kapott a látványtól, ráadásul ott maradtak kisemmizve, fedél nélkül.

– A biztosító fizetett ugyan, de a ház sajnos nagyon alul volt értékelve, és a kárszakértő mindenbe belekötött. Összesen 12 és fél millió forintot kaptunk, azt is 5 hónappal a tűz után utalták csak át

– mesélte a családfő.

Ebből kellett volna gyakorlatilag egy teljesen új házat felépíteniük a telken. Most 24 millió forint kiadásnál járnak. Hitelt vettek fel, másképp esélyük sem lett volna az újrakezdésre. Beköltöztek lányukhoz, a kétszoba-konyhás házban most nyolcan élnek. És amit csak lehet, saját maguk végeznek el az építkezésen, hogy csökkentsék a költségeket. Jelenleg ugyanis csak József párjának, Évának van fix jövedelme.

Nincs már festett mosoly sem

József végzettségét tekintve villanyszerelő és háztartásigép-szerelő, hosszú évek óta azonban mindenki csak úgy ismeri: Pepi bohóc.

– Az egész úgy kezdődött, hogy a nagyobbik nevelt fiam osztályfőnöke egy komoly műtét után pont farsangra tért vissza, és úgy döntöttünk, amiben csak tudunk, segítünk neki, hogy tehermentesítsük. Kitaláltuk, hogy meghívunk egy fellépőt, de az sokba került volna. Én akkoriban a színházban dolgoztam, ott sok mindent láttam és tanultam, és mivel már gyermekkorom óta szerettem a cirkuszt, kitaláltam, hogy beöltözök bohócnak. A produkcióm olyan jól sikerült, hogy mások is felkerestek: falunapokon, esküvőkön, születésnapokon léptem fel. Egy idő után pedig már annyi munkám lett, hogy vállalkozást is indítottam a bohóckodásra, és ez lett az egyik fő tevékenységem – mesélte.

Becsatlakozott a Karitáció Alapítvány munkájába is, önkéntes munkában, bohócdoktorként a beteg gyerekek életébe rendszeresen csempészett vidámságot.

Csakhogy most nincs hova felvenni a színes ruhát és a parókát: a kórházakat nem látogathatják, és a járványhelyzet miatt zsúrokat sem tartanak. Pedig – mint mesélte – ez a munka nem csak másoknak okozott örömöt: saját napjait is feldobta egy-egy olyan alkalom, amikor gyerekeknek tudott örömöt okozni.

A vidám bohóc otthon sokat sírt

– Bár én alapvetően pozitív ember vagyok, és hiszem, hogy ilyen hozzáállással mindent meg lehet oldani, azért volt több olyan pillanat is, amikor legszívesebben feladtam volna. Például amikor takarítottuk a romokat, el sem tudtam képzelni, hogy lesz ebből újra otthon – futotta el a könny a szemét.

– Később is többször volt megtorpanás, amikor kilátástalannak tűnt a helyzetünk, de mindig ott voltak mellettünk a barátok, ismerősök, akik biztattak, hogy ne adjuk fel. Sosem felejtem el: a tűz másnapján 38 autó fordult meg nálunk, annyian jöttek segíteni. Olyanoktól is kaptunk támogatást, akiktől nem is számítottunk rá, a Karitáció Alapítvány pedig még gyűjtést is szervezett nekünk. És persze akkor még ott volt nekem a bohóckodás is, aminek köszönhetően egy kicsit magam mögött hagyhattam a saját problémáimat.

Bevallom: otthon sokat sírtam, de a gyerekek ebből soha nem vehettek észre semmit.

Ebben a munkában szigorúan ketté kell tudni választani a munkát és a magánéletet, különben nem tudnám szívvel-lélekkel csinálni. Az egy dolog, hogy nekem volt egy problémám, de amikor felvettem a piros orrot, az volt a dolgom, hogy mosolyra bírjam a kicsiket – magyarázta.

A tűz megmutatta: vannak még jó emberek

Józsefnek tehát nagyon hiányzik a bohóckodás – és nemcsak anyagi, hanem érzelmi okokból is.

– Időnként eljárok azokra a helyekre, ahol korábban rendszeresen megfordultam. Lufit hajtogatok például a sándorfalvi piacon, de több a költségem vele, mint a bevételem. Sajnos az embereknek ma kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy megálljanak egy bohóc előtt.

De muszáj ott lennem, mert ha nem látják az embert, nagyon hamar elfelejtik, később pedig már nem is hívják

– magyarázta.

Legtöbb idejét azonban az építkezésen tölti: rakja a padlót, festi a falakat. Most még villanybojlerre és padlószőnyegre van szükségük, ha ezeket is be tudják szerezni, pár hét alatt beköltözhetővé válik a ház. Tennivaló persze akkor is akad majd még bőven, de legalább már kényelmesen, saját otthonukban hajthatják álomra a fejüket nap mint nap.

– A tűz után kiderült, hogy nagyon sok probléma volt ezzel a házzal. Most legalább minden tökéletesen és jól meg lesz csinálva – villantotta fel optimista mosolyát.

Hozzátette: tragédiájuk azt is megmutatta számára, hogy vannak még jó emberek.

A vízvezeték-szerelő például most munkadíj felszámolása nélkül dolgozik nála, de rengeteg bútort és az építkezéshez szükséges anyagokat is kaptak ingyen vagy nagyon kedvezményes áron. Akik pedig készpénzzel támogatták őket, ahhoz járultak hozzá, hogy minél kevesebb adóssággal kelljen elkezdeniük új életüket.

– Ezek az emberek, akár ismerősök, akár ismeretlenek, abban a pillanatban álltak mellettünk, amikor ez nekünk mindennél többet jelentett – fogalmazott.