Hat nehéz napot töltött a II-es kórházban – A teljes novella

Megosztok egy történetet. A tanulság kedvéért. Azok miatt is, akik még mindig tagadják ennek az ocsmány, egy éve velünk élő vírusnak a létét. Elmesélem az életem utolsó két-három hetét olyan őszinteséggel, ami ritka manapság. Nem szépítek, nem titkolok el semmit. A történet címe: Én és a COVID. Talán jobb fordítva: A COVID és én, nehogy megsértődjön, és kitaláljon nekem még mindenféle jó kis poszt-COVID szindrómát. Egytől már így is szenvedek. Vagy egye fene, legyen a cím kicsit érdekesebb: Randevú a brit mutánssal. (Csak azt tudnám utólag kideríteni, hol a fenébe találkoztunk!?)

A történet március 19-én este indul. Ülök a kedvenc fotelemben, és ráz a hideg. Az első megszokott, a második kevésbé. Mi lehet ez? Enyhe hőemelkedés. Valami vírus? Hamar ágyba keveredem, ki kell feküdni! Nem lehet. A hőemelkedés kitart szombaton, vasárnap is, csatlakozik mellé nagy fokú étvágytalanság. Kézen fogva járnak, de hamar kapnak egy harmadik társat, a hátam néhány izma annyira fájni kezd, mint még soha egyetlen izmom sem. Van, aki masszírozzon, körbekedveskedjen, máris mosolygom, jobban vagyok. Nagyokat sétálunk, jól is esik. Kicsit ugyan köhögök, de nem szárazon, hanem hurutosan, keveset. Ez nem lehet COVID. A biztonság kedvéért minden hétvégi, családi programomat lemondom, nem találkozom a felnőtt leányaimmal, az unokámmal, anyukámat sem látogatom meg.

Hétfő: azért csak telefonálok a háziorvosnak. Elsorolom a tüneteket, tesztelést javasol. Persze, hogyne, természetesen. A tesztelés az elmúlt fél évben rengeteget javult, mára a professzionalizmus jellemzi. Azonnal, még hétfő délutánra kapok időpontot. Meg tud jelenni a tesztelő ponton? Hogyne, természetesen. Ne használjon tömegközlekedést! Autó elő, hamar a József Attila sugárút tesztelő pontjához érünk. Még mindig erős vagyok, a hőemelkedés nem túl zavaró. A tesztelő ponton belül talán egy percet sem töltök. Minden úgy halad, mint a karikacsapás. Behívnak, tetőtől talpig műanyagba csomagolt emberek futószalagra tesznek. Valaki az orromba kotor, gyorsan kiküldenek az utcára. „Csak akkor kell visszamennem, ha a gyorsteszt negatív, akkor még egy mintát vesznek”, hullik a mondat a hátamba. Kotródom kifele, nem akarok feleslegesen veszélyeztetni senkit. Körülbelül kettő perc sem telik el, az utcán, már szólítanak is, és a kezembe nyomják az igazolást, COVID- pozitív vagyok. Kicsit megroggyan a térdem. Hu. Mi lesz?

Karantén lesz, egy ideig be kell zárkózni. Reménykedem, könnyen megúszom. Jó állapotú ember vagyok, a betegség előtti hétvégén lazán lenyomtam egy 20 kilométeres túrát a budai hegyekben, vagy 600 méteres szintkülönbséggel, nem vagyok nagyon fáradt, eleget alszom, az utóbbi fél évben annyi vitamint megettem, mint még soha.

Este ér az első, igazán kellemetlen élmény. Feljebb megy a lázam, és vírus megtalálja a gyönge pontomat, kiveri a vérnyomásomat, 170, az után 190 a felső érték. Komolyan megijedek. Két nyugtató, egy óra várakozás, 160, jó, alakul, mosolygom, alvás. Zűrös, kicsit sokkoló nap volt. Pihenjünk.

A következő napokban pozitív fordulat áll be, a vérnyomásom rendeződik, az izomfájdalom elmúlik, alig köhögök, az is „szép”, szakadozott, nincs láz, csak hőemelkedés. Még tudok dolgozni, a csoportjaimnak anyagokat összeállítani, füzetképeket javítani. Szenvedek a bezárkózástól, hiányoznak a séták, a nagy terasz most jó szolgálatot tesz, enyhíti kicsit a négy fal okozta bezártságot.

Csütörtök. Reggel arra kelek, hogy a vizeletem olyan zavaros, mint még az életben soha. Szuper. A vírus megtalálta egy másik gyönge pontomat. Levél a doktor néninek. Vázolom a helyzetet, antibiotikumot kérek. Legalább öt éve nem nyeltem le komolyabb gyógyszert, a megszokott vérnyomáscsökkentő pirulámon kívül, de egye fene. Gyógyszer a felhőben, egy lányom kiváltja, estére már nyelem is, mint kacsa a nokedlit. (Úrinő ilyesmiről nem beszél, de én most elsősorban nem úrinő, hanem őszinte nő szeretnék lenni, illetve vagyok is.)

Péntektől vasárnapig minden nap egy kicsit rosszabb, mint az előző. Már nem tudok koncentrálni a munkára. Még jó, hogy itt a hétvége! Nem tudok enni. Egy hét alatt leesett négy kiló. Volt miből leessen, de ez azért túlzás. Haragszom erre a vírusra, mert nem tágít. Kikeresi a következő gyönge pontomat, kiújul egy régi betegségem, a vírus az idegpályák mentén él, virul, szaporodik. A bal fülemre félig megsüketülök, a nyelvem bal oldala egyre érzéketlenebb, elkezd lebénulni a bal arcom izmainak egy része a szám környékén, és elég hülyén néz ki, hogy a homlokom sem tudom ráncolni a bal oldalon. A köhögés pedig már egyáltalán nem „szép”, inkább göthös. Húgom pulzoximétert küld, az érték csak 94, 93. Lehet, hogy már a tüdőcském sem a régi!?

Vasárnap van, kilencedik napja küzdünk egymással, én és a vírus, a vírus és én. Egyértelműen győzelemre áll, kezdek megijedni. Két óra alatt összepakolok négy-öt napra kis hátizsákba. Hajat mosok, kiszedem a szemöldököm. Egy nő COVID-dal spékelve is nő!

Kihívom magamra a mentőket. Öt perc, és befutnak. Tüneteket kérdezik, sorolom. Nagyon szeretném, ha a fül-orr-gégészeti klinikára vinnének, ahol az elmúlt nyolc évben már kétszer szakszerűen és gyorsan összetákoltak, amikor egy fene tudja, milyen vírus megtámadta az idegpályáimat. Végül a kettes kórház SBO-jára visznek, mint minden más COVID-ost. Ígérik, lesz majd fülészeti konzultáció.

Beindul a gépezet. Gyorsan ágyban találom magam, kikérdeznek, vért vesznek, kanült kötnek, CT-re visznek. Tüdőgyulladás, kétoldali. Már nem is csak kezdődő, hanem eggyel rosszabb, de még nem középsúlyos. Dicsérik, hogy a szaturációm egész jó. Még légzéstámogatás sem kell. Megvárják a fülészeti konzultációt, és még az is lehet, hogy egy rakat gyógyszerrel otthon is rendbe jövök. Adja Isten! Azért ma kórházban alszom el. Illetve aludnék, mert a csatazaj állandó. Beteget visznek különböző osztályokra, új betegek érkeznek. Rengeteg orvos, nővér jön, megy, foglalkoznak velünk rendesen. Reggel valaki a jó szaturációs értékeken elgondolkozhatott, kér egy vérgáz tesztet. Leszúrnak. Elég kellemetlen. Szinte pillanatok alatt megvan az eredmény. Nem túl fényes. Elkezdik a plusz oxigént adagolni, de nagy öröm, hogy csak a legenyhébb változata kell a pótlásnak. Vékony csövecskéből óránként négy liter plusz oxigén segít gyógyulni.

Koponya CT kell. Fülész még mindig sehol, de az idegrendszeri tünetek furcsák. Mielőtt megtudnám az eredményt, szólnak, hogy maradok, és kb. 24 órával azután, hogy a sürgősségire behoztak, osztályra kerülök. A jó hír, hogy az osztály NEM intenzív! Hurrá!!!

Ötágyas szoba. Gyors ismerkedés a szobatársakkal. Edit kilenc évvel fiatalabb nálam, két hete benn van, még nem látja a végét. Egy idősebb hölgy, kivirulva, csillogó tekintettel, két nap és mehet haza, két hét után, de jó lesz! Megértem. Mesélnek egy régi szobatársról, aki egy hónapot töltött benn. Annyit nagyon nem szeretnék, gondolom magamban. Hat napot fogok benn tölteni, de ezt akkor még nem tudom, csak reménykedem. A hat nap alatt további szobatársak jönnek-mennek. Mindenük van, amit a COVID-boltban kapni lehet, kiütött vérnyomás, kiütött cukorérték, zavartság, felfekvés, de leginkább kapkodás a levegő után.

A nővérek, orvosok előtt le a kalappal! Mindenki teszi a dolgát. A csapat összeszokott. Protokollok alapján dolgozhatnak. Vannak gyógyszerjavaslatok, működő terápiák. Mindent aláírok, mindent bevállalok. Gyógyszert kapok intravénásan, szteroidot, keringésjavítót az izombénulásokra, a szédülést is kezelni kezdik, vitaminokat nyelek. Mindent egyeztetnek, mindent megbeszélnek, mindenre válaszolnak. MINDENKI KEDVES! Ugyanakkor fáradt és túlterhelt, és mégis türelmes. Orvos és nővér műanyagba csomagolt tetőtől talpig, egyet sem fogok azok közül az utcán megismerni, akik egy hétig ápoltak. Mintha egy sci-fi forgatásának szereplőit látnám.

Már a második-harmadik naptól egyre jobban vagyok, elkezd újra ízleni az étel, javul a szaturáció. A gyógytorna is egyre jobban esik. Aztán egy gödör jön, nehezemre esik az ágyban megfordulni, egy hajnalon a folyosón lévő mosdó olybá tűnik, mintha a Holdon lenne. Napközben azután megint kicsit minden jobb lesz, bizakodom. Mit is tehetnék mást?

Látogatás? Az nincs. Viszont az épület, a szobánk összes ablaka a Kálvária sugárútra nyílik, így időről időre minden leányom megjelenik a második emeleti ablakunk alatt, telefonálunk egymásnak úgy, hogy legalább láthatom is őket. A megtekinthetőség nem kölcsönös. Valószínűleg a betegbiztonságot szolgálja, hogy az ablak csupán dönthető, ráadásul Szeged a szúnyogok Mekkája, így szúnyogháló is takarja a belátást. Aki az ablakom alá beszél meg talit, belőlem csak egy nyitott tenyeret nézhet a szúnyoghálóra tapadva. Talán már a második napon befut a két nagyobb leányom, és hozzák az unokámat is, Matyit, szívem kicsi csücskét. Hiába, okos gyerekeket neveltünk, mindent megtesznek a gyógyulásomért. Sokáig azt hiszem, Matyi talán, a maga másfél évével a nyitott tenyeremet, a szétterpesztett ujjaimat sem látja, hiába emelik föl, mutogatnak a nagyok az ablakom felé. Amikor azonban elköszönünk, hazaindulnak a látogatóim, Matyi visszalép, pipiskedik (hát, igen, nagyon messze van a járdától a második emelet), és kinyújt a karját a mama (ez vagyok én) felé. A tenyere nyitva, ujjai ugyanúgy szétterpesztve, mint nekem. Még nem beszél, illetve mégis, ugyanazt a gesztust jelzi felém, amit tőlem, a magasból lát. Zokogni kezdek, tiszta szerencse, hogy nem lehet ezeken az ablakokon belátni! A következő napokban sok erőt merítek a leányaim látványából, az unokám felém nyújtott apró, kis, szétterpesztett ujjú tenyerének látványából. Van, volt látogatás…

Ami odabenn leginkább hiányzik, az az éjszakai nyugalom. Ajtó egész éjjel nyitva, kinn lámpák égnek, sosincs sötét. A nővérek egész éjjel jönnek-mennek, teszik a dolguk. Vércukrot, vérnyomást ellenőriznek, ahol nincs rendben az érték. Nézik az oxigénpalackokat, hihetetlen gyorsan ürülnek. Legmélyebb álmából is felriad az ember, ha egy kiürült palackot végighúznak a betonon, és pillanatokkal később hozzák-húzzák a helyére a telit. Felébredsz akkor is, ha ez nem a Te szobádban történik, hanem a folyosó nyolc-kilenc kórtermének bármelyikében. Illetve amennyire látom, én felébredek, de aki két hete benn van, az bizony alszik, mintha a legnagyobb csönd lenne! NEM AKAROK ADDIG BENN MARADNI, MÍG EZT MEGSZOKOM!!!

Legrémesebb, legijesztőbb „élmény”. Kétszer élem át, hogy valakinek az agyát veszi célba ez a dög vírus. Szörnyű, ha valakit 5-6 órán keresztül hallasz üvölteni, kényszerképzetektől gyötrődni. Főleg, ha mindezt éjszaka, éjfél utántól hajnalig hallgatod. Valahányszor azt hiszed, megnyugodott, elcsitult, lehet aludni, kezdődik elölről a rémült üvöltés. Hiába a szobatársak, a nővérek megnyugtató, csitító hangja, hiába minden. Reggelre lesz csönd. A velem korú férfit más osztályra viszik. A szobatársai teljesen kikészülve beszélgetnek az ajtónk előtt, de valamennyire azt gondolom, az egész osztály, összes betege kikészült ezen a durva éjszakán. Míg élek a fülembe cseng majd a mondat: „Húzzatok ki! Húzzatok ki!” Érzem a bénult tehetetlenséget, szörnyű, hogy nem tehettem ezért az emberért semmit. Reménykedem, nem marad ilyen állapotban hosszabb távon. Velem egykorú férfibeteg... Reggel egy nővérkét kérdezek, rendbe jönnek-e, akik bekattannak? Látszik, nem szabadna válaszolnia, végül csak mond szomorú tekintettel egy mondatot: „50-50 százalék”. Anyám! Édes jó anyám! Félőrülten hazakerülni!? Mi lehet ennél rosszabb! Mert ez még a halálnál is rosszabb.

Hat nap után kiengednek. Szerencsésnek gondolom magam. Erőm ugyan szinte semmi, de nem tolószékben, hanem a saját lábamon sétálok el a nővérrel ahhoz az ajtóhoz, ahol hat nappal korábban bejöttem. A nővér cipeli minden holmimat, a család meg összeszed hamar. Biztonság kedvéért hozzák édesanyám botját, arra támaszkodom, míg elvánszorgom a kocsiig. Miután egy előző napi tesztem még mindig COVID-pozitív, nincs mit tenni, senkihez nem mehetek. Ha már a betegség elején a tágabb családomban nem kapott el tőlem senki semmit, nem most kellene rájuk vírust ragasztani. Egyedül kell magam összekaparni, de szerencsére, sok-sok segítséggel, a következő napokon a család elhalmoz mindennel, látogatnak (szigorúan a teraszon, maszkban), sétáltatnak, telefonon beszélgetünk félórákat. A finom falatok rám férnek, kiderül, a két hét alatt 7 kg-ot fogytam.

Most, lassan egy héttel azután, hogy hazakerültem, egyre bizakodóbb, egyre erősebb vagyok. Egyre hosszabb sétákat teszek, a fordulat két napja következett be, és tegnap már, három héttel a betegség kezdete után egy órát tudtam sétálni egyben. Lassabban, mint a korábbi tempómban, bottal, mert a szédülés ugyan javul, ám nem múlt el, de megyek. Teszem egyik lábam a másik után. Elkezdtem újra dolgozni. Kicsit talán lightosabban, nem teljes erőbedobással, de foglalkozom a tanítványaimmal. A szaturáció még mindig hullámzó, nem 100 százalékos, de egyre mélyebb levegőt veszek, egyre jobban ki tudom tölteni a tüdőmet egy szippantással. Ami zavar, hogy az alvásritmusom teljesen felborult, azt olvasom, ez egy poszt-COVID szindróma. Remélem, hamar elhagyjuk egymást, mert régen jó alvó voltam, most pedig ájulásszerű, rövid szakaszok után ébren kattogok.

Egy csomó dolognak örülök! Banális apróságoknak. Annak, hogy kel a nap, csicseregnek a madarak, zöldül a természet. Annak, hogy az étel már jól esik. Ugyanakkor leginkább, legjobban annak örülök, hogy mennyi támogatást, mennyi szeretet kaptam, mennyi jó szót az elmúlt hetekben. Szívemben őrzök olyan mondatokat, melyek a COVID nélkül sosem hangoztak volna el. A felém irányuló szeretet megmutatta rengeteg ismerősöm, barátom, kollégám, tanítványok és szüleik, és természetesen, a családom. Köszönet mindenkinek, aki ebben a nehéz három hétben biztatott, tartotta bennem a lelket, segített, ahogyan csak tudott.

Vigyázzatok magatokra! Vegyétek föl az oltásokat! Egy rosszul sikerült randevú a COVID-dal, és kórházba kerülhet bárki. Az osztály körülbelül 40, változó összetételű betegének nagy része nem volt öreg, nem volt elhízott, nem volt rossz karban. Mégis bekerült. 40-50-60 évesen kapkodtunk levegő után, szenvedtünk változatos tünetektől, de leginkább kétoldali tüdőgyulladástól. Örülök, hogy nem láttam meg, mi lehet egy intenzív COVID-részlegen. Vigyázzatok magatokra! Vigyázzatok szeretteitekre!

HÁLÁT ÉRZEK. KÖSZÖNETEM KÜLDÖM A SZEGEDI II. KÓRHÁZ ÖSSZES JELENLEGI, COVID-OS BETEGÉRT DOLGOZÓ MUNKAVÁLLALÓJÁNAK, DE LEGINKÁBB AZ ORVOSOKNAK, A NŐVÉREKNEK, ILLETVE FORDÍTVA IS A SORRENDEN, A NŐVÉREKNEK ÉS AZ ORVOSOKNAK!

Itt a vége, fuss el véle...