A mester addig üti a vasat, amíg az ereje engedi

2021.10.02. 20:38

Kovácsnak és cigányzenésznek születni kell, vallja Imre Sándor – Fotók

Imre Sándor gyermekkorában az édesapja mellett szerette meg a kovácsmesterséget. Később remek mesterek kezei alá került. Amíg a teherautók ki nem szorították a fuvaroslovakat az utakról, addig patkolásból élt, majd dolgozott a műemlék-felügyeletnél is, ahol kastélyok, várak, templomok vaselemeinek felújításán munkálkodott. A 71 éves mestert nemrégiben „Signum Urbis Honorantis” azaz „A Város Megbecsülésének Jele” kitüntetésben részesítette a szülővárosa.

Kovács Erika

A hódmezővásárhelyi közgyűlés rendelete értelmében „Signum Urbis Honorantis” azaz „A Város Megbecsülésének Jele” kitüntetésben részesülhetnek azon személyek, akik kiemelkedő érdemeket szereztek a város anyagi és szellemi javainak gyarapításában, jó hírnevének növelésében. Az elismerést évente legfeljebb három személy kaphatja meg. Az idei kitüntetettek egyike Imre Sándor kovácsmester.

– Utoljára tavasszal készítettem patkót, úgyhogy most jól esett a lelkemnek, hogy ha csak a fotózás kedvéért is, de elkészítettem egyet

– mondta nevetve Imre Sándor, aki a kedvünkért szította fel a műhelyében a tüzet. A keze alatt egy kis darab vasból percek alatt patkó kerekedett ki.

A jó hallás alapkövetelmény

– Még jobb lett volna, ha lett volna egy segítőm, egy „ráverőm” is. Hajdan nem is ketten, hanem hárman álltuk körbe az üllőt, egy mester és két „ráverő”. Megvolt a ritmus, hogyan kell ütni a vasat, mert ha nem tartottuk volna az ütemet, akkor gyakran rávertünk volna egymás kezére. Mindig is mondtam, hogy kovácsnak, meg cigányzenésznek születni kell. Mindkét szakmában nagy szükség van a jó hallásra – avatott be bennünket a 71 éves kovácsmester a szakma rejtélyeibe, majd a családjáról is mesélt.

– Édesapám is kovács volt, ugyanennél a háznál, ahol most is élek

– mondta az 1950-es születésű Imre Sándor.

– Akkoriban rengeteg ló volt Hódmezővásárhelyen, kovácsból is sok kellett. Még a szomszédos házban is egy kovácsmester lakott és dolgozott, úgyhogy kétfelől is hallatszott az üllő csengése. Édesapám és a szomszéd nem jelentettek egymásnak konkurenciát. Annyi munka volt, hogy mindketten megéltek a mesterségből – mesélte Imre Sándor.

Belenőtt a kovácsmesterségbe

– Édesapám később kikerült az ördöngősi erdő és a Rárósi út közötti területre, ugyancsak kovácsnak, de az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején ismét visszaköltöztünk ebbe a házba. Szinte mindig az édesapám körül sertepertéltem a műhelyben. A bátyámmal együtt próbálgattuk a mesterséget. Hol elgörbítettünk, hol elégettünk valamit. A testvérem egyébként bognár lett, sajnos 51 éves korában meghalt. Édesapánk egyébként nem haragudott ránk a sok rontásért, sőt, örült neki, hogy érdeklődünk a szakmája iránt – emlékezett vissza a kovácsmester.

– 14 éves koromban felvettek a vásárhelyi szakmunkásképzőbe, kovács szakra, akkor még volt ilyen is. Mivel családtag nem taníthatott, ezért mesteremnek Palócz Pált jelölték ki a Csiga utcában. Szigorú, de igazságos ember volt. Sokat tanultam tőle. Édesapám nagyon büszke volt, hogy belőlem is kovács lett.

1978-ban nem volt könnyű maszekká válni

Imre Sándor 1967-ben vette kézbe a szakmunkás-bizonyítványát, majd 1974-ben sikeresen mestervizsgázott, később gyógypatkoló-mestervizsgát is tett. Dolgozott a mártélyi Fürst Sándor Termelőszövetkezetben, a kopáncsi Somogyi Béla Tsz-ben, a volt Állami Gazdaságban, a Vörös Csillag Tsz-ben. Ahogy mesélte, ahol egy forinttal több órabért adtak, ott vállaltak munkát, mert az a pénz is sokat jelentett a megélhetésben.

Imre Sándor 1978-ban eldöntötte, hogy maszek lesz, ami abban a korban azért nem volt olyan egyszerű.

– Az akkori illetékes kijelentette, hogy nincs szükség kovácsra Vásárhelyen. Akkor egyébként hat kovács dolgozott a városban, de itt, a tarjáni városrészben egy sem. Végül a Hazafias Népfrontnál volt egy ismerősöm, aki egyengette a maszekká válásom útját. Édesapám műhelyét vittem tovább, aki időközben pályát váltott. Nem bántam meg, hogy maszek kovács lettem – állítja Imre Sándor, aki büszke arra, hogy neki is lettek tanítványai, akik közül Ormándi Zsoltot emelte ki, aki szerinte az ország egyik legjobb kovácsa.

Kastélyok, várak is őrzik a keze munkáját

– A szakmánk akkor kezdett kimenni a divatból, amikor egyre több lett a teherautó, illetve az emberek tömegesen vezettették be a gázt az otthonukba. Már nem kellett annyi fuvaros, aki házhoz vigye a szenet, a fát. Kovácsra sem nagyon volt már szükség. Ismét váltás jött az életembe, a műemlék-felügyelethez mentem dolgozni. A patkókészítés akkoriban szünetelt, helyette díszműkovács munkákat végeztem. Azt is nagyon szerettem. Többek között a Szegedi Zsinagóga kapuja, a gyulai vár, a szegvári kastély és az ópusztaszeri szélmalom vas alkatrészeinek felújításán is dolgoztam. Közben elérkezett a rendszerváltozás időszaka. A kárpótlással visszakaptuk a földeket, összesen 12 hektárt. Akkor még édesanyám és édesapám is élt. Kezdetben még burgonyát is termesztettünk a gabona mellett. Sajnos időközben mindkét szülőm elhunyt, és mint említettem, a bátyámat is eltemettem, így magam maradtam. Kilenc éve jöttem el nyugdíjba.

Imre Sándortól azt is megtudtuk, sem a műemlék-felügyeleti-, sem a mezőgazdasági-, sem pedig a nyugdíjas évek alatt nem fordított hátat az eredeti szakmájának.

– Ismerősöknek, jó barátoknak természetesen segítettem, amilyen kovácsmunkával csak lehetett. Sajnos, lópatkolásra már csak nagyon kevésszer kérnek fel. A keresztkomámmal együtt öregedtünk meg, az ő lovát mindig én patkolom. Ma már egyébként nem a kovácsműhelybe hozzák a lovakat, hanem a kovács megy a lovakhoz.

Nem minden fuvaros bánt jól a lovával

A tarjáni kovácsmester arról is beszélt, hogy annak idején, amikor még nem volt állatvédelmi törvény, nem minden fuvaros bánt úgy a lovával, ahogyan kellett volna.

– Voltak, akik szinte családtagként tekintettek a lovukra, megbecsülték, jól táplálták, szépen gondozták, hiszen tudták, hogy a megélhetésük záloga. Sajnos voltak olyanok is, akik inkább le­görgették a torkukon a megkeresett pénzt, abrakra szinte semmi sem jutott. Ráadásul ütötték, verték a lovukat… Az egyikük, aki egy billenős platójú kocsival járt, vascsővel verte a szegény állatot, végül agyon is ütötte. Sajnos, akkor még hírből sem ismertük az állatvédelmet. Ha már élt volna a törvény, még mindig börtönben lenne. De a sors visszaadta neki a kegyetlenségét, lovasbalesetben halt meg – emlékezett vissza a mester.

Imre Sándornak fáj a szíve azért, hogy lassan kihalófélbe kerül a szakmája. A vásárhelyi közgyűléstől kapott kitüntetésnek nagyon örül, akárcsak az egy évvel korábban kapott Emlékfa bronz fokozatának, amivel az Agrárminisztérium ismerte el az életművét.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában