Mit illik és mit nem, a temetőben?

Ezekben a napokban sokan keressük fel hozzátartozóink sírját a temetőkben. Legtöbbször ez még csak az előkészület. Kapálunk, gyomlálunk, a zárt sírokról söprögetjük a port, a lehullott leveleket, hogy mindenszentekre szépek legyenek. A legtöbb család majd a következő napokban viszi ki az emlékezés virágait, koszorúit és mécseseit.

A hangoskodás, a telefon zavarja mások gyászát

A minap magam is rendezgettem a családi sírokat. Néhány nyughellyel arrébb több hozzátartozó is ugyanezt tette. Nekem még azt tanították, hogy a temetőben mindenkinek köszönni kell, ha ismerjük, ha nem. Mert jól esik az embernek a legszomorúbb helyen. Így volt ez most is. Aki arra jött, annak köszöntem. Érkezett egy család, apuka, két gyerekkel és az apuka nagymamájával. A mama visszaköszönt, a gyerekek hangosan nevetgélve kergetőztek, az apuka pedig őket is túlharsogva telefonált. Jól hallhatóan éppen valami üzletet ütött nyélbe. A környék sírjainál serénykedők is felkapták a fejüket, mert nem illik így viselkedni a temetőben. A parcellasor végére mentek, de még ott is hallottuk őket. A mama söprögette az öreg sírt, a leveleket egy nejlonzsákba szedte, apuka telefonált, a gyerekek szaladgáltak. Pár perc múlva a mama szólt: „Látod kisunokám, már kész is vagyok! Még a héten kijövök és újra lesöpröm a papáról a leveleket.” Az unoka visszaszólt: „Ugyan mama! Nem mindegy annak a sírnak, hogy mennyi levél van rajta?” A mama erre már nem is válaszolt, de ez mindent elárult. A két kisgyerek visszafelé a sírokon lévő évszámokat olvasgatta, a dédszüleimét is: Tóth Bálint 1876-1945 neje Matula Rozália 1871-1955. „Ezernyolcszáz? Az nagyon régen volt!” – mondta a nagyobbik fiú. Igen, lehetett volna ezt így is, hogy a temetői séta közben telefonálás és szaladgálás helyett nézegetik a régi sírokat, esetleg egy-egy hajdani ismerősről történetet is mesélhettek volna a gyerekeknek, mert a temetőbe emlékezni járunk.

A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja

Polcz Alaine pszichológus, író, a halál és a gyász kutatásával foglalkozó tanatológia magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom és alapítvány életre hívója 100 éve született, tőle származik az alábbi idézet: „Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi »énünket«. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit »tettek« az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre.”

Angyal Eleonóra kegyeleti szakértő, Polcz Alaine tanítványa, munkatársa volt.

– Mindenszentekkor, halottak napján mindenki erkölcsi kötelességének érzi, hogy meglátogassa a halottjait, elmenjen a temetőbe. Készítettem erről korábban egy interjúsorozatot is, hogy ki miért jár a temetőbe. Voltak, akik azt mondták, hogy a fájdalmukat, veszteségüket a temetőben dolgozzák fel. Mások csak annyit mondtak, mert ez erkölcsi kötelesség, egy, a felmenőinktől átörökített tudás, belső parancs. Egyszer Budapesten, mindenszentek körül kimentünk egy újságíróval a temetőbe, hogy megfigyeljük, hogy viselkednek a kilátogatók. Letettek egy csokor virágot, koszorút, egy mécsest. Álltak egy kicsit a sír előtt, de az az érzelmi átvitel, amiről azt gondolnánk, hogy ilyenkor jelen van, a legtöbbjüknél hiányzott. Inkább sétálgattak, mert ilyenkor szép a temető. Általában szürkületkor özönlenek a temetőbe az emberek. Bár ezt legtöbben nem fogalmazzák meg, de talán akkor, a lemenő napnál valahogy érzelmileg is jobban megérinti az embert a temetőlátogatás, mint nappal. Az is megfigyelhető, hogy azokban a családokban, ahol nemrég temettek hozzátartozót, a legközelebbi rokonok általában együtt állják körbe a sírt mindenszentekkor is. Fontosnak tartják, hogy ez az érzelmi szál, egymással, az élőkkel is meglegyen a temetőben – mondta Angyal Eleonóra. A szakember arról is beszélt, hogy a halottak napja eltávolodik a mélyebb gyásztól, ez már emlékezés. Így a temetőbe kilátogatók számára nincsenek olyan íratlan, de a legtöbb ember által mégis betartott szabályok, mint a temetéseken.

Fontosak a rítusok

– Ha valaki éppen egy piros esőkabátot vesz fel mindenszentekkor a temetőben, nem ítélkezhetünk felette. De kisebb közösségekben lehetnek szigorú öltözködési szabályok is. Hadd említsek egy példát. Néhány éve költöztem haza Somoskőújfaluba, ahol amellett, hogy kegyeleti szakértőként dolgoztam, alpolgármester is voltam. Az első, ott töltött halottak napja előtti napokban az összes kolléganőm feketében jött dolgozni. Megkérdeztem tőlük, hogy talán meghalt valaki és csak én nem hallottam róla? Azt válaszolták, „Senki nem halt meg Nóri, te, kegyeleti szakértő létedre nem tudod, hogy halottak hete van?” Meglepett, hogy ebben a faluban még tartották a régi szokásokat. Ez a rítus annak a közösségnek nagyon fontos, ezzel is megtisztelik a halottaikat. A nagyobb településekre ez az öltözködési szabály már nem jellemző. Viszont a célirányos rítusok máshol is megvannak, hogy elmegyünk a temetőbe, rendbe tesszük a sírt, virágokkal díszítjük, mécsest gyújtunk, satöbbi. Megvan ennek az emlékező ünnepnek a maga egyszerű szépsége, még ha sokaknál sebeket is tép fel.

Angyal Eleonóra azt javasolta, ne hagyjuk ki a temetőlátogatásból a gyerekeket, vigyük magunkkal őket, meséljünk a sírnál azokról a hozzátartozókról, akik ott nyugszanak, akik az ő felmenőik, a családtörténet részesei, mert így a holtak az emlékezeteinkben, cselekedeteinkben, viselkedésünkben is tovább élnek.

Nem illik idegen sírokra pakolni, ülni

Hogy „ne súroljuk le más emberről a bőrt”, összegyűjtöttünk néhány illemszabályt, hogyan illik viselkedni a temetőben.

Nem illik hangoskodni, mert azzal mások emlékezését, gyászát zavarjuk meg. Sokaknál lehet, hogy még friss a gyász, vagy nem enyhül a fájdalom az idő múltával sem. Hasonló okokból ugyancsak nem illik az autóban a zenét bömböltetni. A telefont is illendő ilyenkor lehalkítani. Az a néhány perc, félóra, óra legyen a halottainké.

Idegen sírokra nem illik rálépni, leülni. A sírgondozáshoz szükséges eszközöket, kapát, lapátot, söprűt se tegyünk oda, gondoljunk arra, hogy mi sem örülnénk, ha valaki ezt tenné a hozzátartozónk sírjával.

Az elszáradt virágokat, kifakult koszorúkat, vízhordásra használt flakonokat se hagyjuk szanaszét, ne legyen a sírkő hátulja szeméttároló. A temetőkben mindenütt található gyűjtőedényzet. Ha mégsem, vagy messzire van, inkább vigyük haza és ott tegyük a kukába.

Ha rég nem látott ismerősökkel találkozunk, ne hangoskodjunk a viszontlátás örömébe feledkezve. A sírkertben maradjunk a csendes beszélgetésnél. A gyerekeket pedig ne hagyjuk szaladgálni a sírok között, nemcsak azért mert nem illik, de a híradásokban több tragikus kimenetelű balesetről is hallhattunk az utóbbi években, amit régi nyughelyek leomló sírköve okozott, maga alá temetve a gyerekeket.

Mindenszentek és halottak napja alkalmából sokan gyújtanak mécseseket. Ezek többségét műanyag, vagy üveg védi. Aki teamécsest, vagy gyertyát visz ki, ügyeljen arra, hogy ne legyen a közelben száraz falevél, ami esetleg meggyulladhat.

Az értékeire is vigyázzon mindenki, mert bár senkiről nem feltételezzük a rosszat, az ördög nem alszik. Örök szabály, hogy amíg vízért megyünk, vagy kivisszük a szemetet, ne hagyjuk a síron, vagy a hozzátámasztott biciklin a táskát, autóban a slusszkulcsot.

Az őzektől most nem kell tartani

Varga György, a Csongrád Megyei Kegyeleti Kft. ügyvezetője, a Magyarországi Temetőfenntartók és Üzemeltetők Egyesületének alelnöke azt tanácsolta, aki tudja, ezekben a napokban hagyja a temetőn kívül a gépkocsiját.

– Nem tilos autóval bejönni, de ilyenkor nagyon nagy a gyalogos és a kerékpáros forgalom is a temetőben. A temetőlátogatást így egy kellemes sétával is össze lehet kötni, hiszen ezekben a napokban nagyon szépek a temetők. Inkább csak azok hajtsanak be autóval, akik nehezen mozgó hozzátartozójukkal érkeznek – mondta.

Az utóbbi években problémát okozott Hódmezővásárhelyen, hogy az őzek megették az élővirágokat. Varga György elmondta, hasznosak voltak az őzbefogások és a katolikus egyház kerítésépítése, vagyis idén valószínűleg már nem kell attól tartani, hogy lelegelik a vadak a sírokról a virágot.