A „logisztikus”, aki felemelte Szentest

Bár Raimondo Montecuccoli a 17. század kiemelkedő hadvezére volt, neve leginkább sokat citált mondása miatt maradt fenn az utókor számára, miszerint „A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz”. Történetesen az itáliai hadvezérnek igaza volt, a háborúskodáshoz rengeteg pénzre volt szükség – sokak bánatára és néhányak örömére. Utóbbiak közé tartozott Harruckern báró is, aki azonban nem a saját zsebeit tömte meg, hanem az osztrák császári udvart gazdagította. Remek szervezőkészségének köszönhetően jelentős megtakarításokat eredményezett az udvarnak, amiért bárói cím és földbirtokok is jártak. Tevékenységének hála a 18. század elején Szentes is virágzásnak indult, a törököktől, majd a pes­­tistől megtépázott város rövidesen vonzóvá vált az új betelepülők előtt. 

János színre lép 

De hogyan is kerül egy osztrák hivatalnok Szentesre? Hát egy kis kerülővel – az út a hadseregen keresztül vezetett számára a magyar vidékre. 
Harruckern János György bá­­ró (vagyis németül Johann Georg Freiherr von Harru­ckern) nem ezüstkanállal a szájában született, apja, Georg Harruckern takácsmester volt Schenkenfelden mezővárosában. 
Az ifjú Johann iskoláit Steyr­­­ben és Linzben végezte, és bár szülei papnak szánták, tanulmányai befejeztével az alsó-ausztriai udvari kamarai számvevőségnél vállalt hivatalt mint számtiszt. Néhány ott töltött év után a főhadbiztossághoz került, ahol a hadsereg élelmezési biztosaként kibontakoztathatta képességeit. Sa­­voyai Jenő herceg Itáliában harcoló déli hadseregénél alezredesi ranggal az élelmezési hivatal igazgatójává nevezték ki, majd a Németalföldről tért vissza épp a délvidéki hadjárat előtt. 

Reformer a seregben 

A bécsi udvar 1716-ban hadjáratot indított a még török kézen lévő délvidéki területek visszafoglalására. A Savoyai Jenő császári főparancsnok ál­­tal vezetett csapatok 1718-ra sikeresen kiűzték a törököket, a győztes hadjárat idején pedig nem más, mint Harru­ckern János György élelmezési főhadbiztos gondoskodott a császári csapatok ellátásáról. A remek logisztikus a hadjáratot megelőző években gyökeresen megreformálta a hadseregellátás nehézkes, elavult gyakorlatát. Az általa kidolgozott új élelmezési rendszer a hadjárat alatt kitűnően bevált, hatalmas összegeket takarítva meg a bécsi kincstárnak. Ráadásul – számos kortársától eltérően – Harruckern János nem saját zsebre dolgozott, ezért is írhatta róla Féja Géza író, hogy „Ő volt a császári és királyi hadseregnek egyetlen becsületes élelmezési tisztje”. 

Szentes a központ 

A kulcs a sikerben Szentes városa volt: a délvidéki hadjárat idején Harruckern a várost tette meg a császári hadak élelmezésének központjává. Itt sütötték a hadsereg számára a kenyeret, itt halmozták fel az egyéb élelmiszereket, amelyeket aztán részben a Tiszán, részben pedig kocsikon fuvarozták Te­­mesvár alá, ír­­ja Labádi Lajos helytörténész. 
A krónikás feljegyzése szerint: „Az 1716 és következő években ezen város a tömösvári várat ostromló császári sereg számára kenyeret, sajtot, zabot, szénát és egyéb élelmi szereket szállított”. En­­nek hatására a lakosság anyagilag gyorsan gyarapodott, hisz szinte minden terményét, jószágát könnyen értékesíthette. 

Volt honnan talpra állni 

A hirtelen jött viszonylagos jólét vonzóvá tette Szentest az új betelepülők előtt is, az előző évtizedekben megritkult lakossága folyamatosan szaporodott. A városra rá is fért a fellendülés: a többszöri török dúlás után – a krími tatárok utoljára 1693-ban fosztották ki és perzselték fel a vidéket – 1709-ben a pestis is megérkezett a városba, a jár­­ványnak közel 1000 halálos áldozata volt Szentesen. Az 1710-es években a városban mindössze 230 családot írtak össze, vagyis a lakosság létszáma nem haladta meg az 1300-1400 főt. 

Pénz helyett birtok 

No de vissza Harruckern János Györgyhöz, a kemény mássalhangzókban igencsak bővelkedő nevű urat nem kerülhette el az uralkodói elismerés: III. Károly császár 1718-ban a né­­met római birodalmi lovagjá­­vá avatta. Ezen felbátorodva rá egy évre, a kor szokásának megfelelően Harruckern jutalmat kért az uralkodótól 30 éves személyes szolgálataiért. 
Felségfolyamodásában azon­­ban nem pénzt kért, ha­­nem magyarországi földbirtokot Békés, Csongrád és Zaránd vármegyék területén: Gyula, Csaba, Öcsöd, Vésztő, Szentes és Szeghalom községekkel. 
Az igényelt településekben és földekben valószínűleg csak János György látott fantáziát, mert az akkoriban a szegedi kamarai prefektúra kezelése alatt álló területek rendkívül elhanyagolt állapotban voltak és gyér lakossággal bírtak. Az uralkodó így nem is gördített akadályt a kérés elé, az érintett birtokok átadása 1720. október 25-én megtörtént. 1723-ban magyar honosítást is nyert, hivatalosan ekkor iktatták be birtokaiba. 

Az új földesúr 

Szentes tehát Harruckern János György személyében földesurat kapott, Herók báró – ahogyan jobbágyai egymás között em­legették az 1729-ben bárói címet nyerő urat – gyakorlati és üzleti érzékéből következett, hogy nagy eréllyel igyekezett a birtokába jutott óriási pusztaságot, műveletlen földeket értékükben minél előbb növelni. 
Szentes is ennek köszönhet­­te felvirágzását, valódi várossá válását, az új földesúr legfőbb törekvése a vidék benépesítésére irányult. Ennek érdekében a visszaszállingózó, szökött vagy telepített jobbágyokat je­­lentős kedvezményekben ré­­szesítette, emellett vallásszabadságukat is biztosította. A régi lakosok és az új telepesek is szerződés alapján készpénzben, taksában rótták le földes­úri tartozásaikat, mentesülve így a robottól és egyéb közvetlen szolgálattól. 

Három országos vásár városa 

A város fejlődésének további távlatokat nyitott az a körülmény, hogy Harruckern báró 1730-ban három, tavaszi, nyári, őszi országos vásár tartására szóló privilégiumot eszközölt ki III. Károlytól. Ezáltal a lakosság helyben adhatta el a terményeit és szerezhette be szükségleteit, és nem kellett távoli városokba eljárnia. A vásárok rendszeressé válása kedvezően hatott a főhivatású iparos réteg kialakulására is, a sokféle kedvezmény nyomán pedig a lakosság létszáma fo­lyamatosan növekedett. 

Apja nyomában 

Harruckern János György 1742-ben elhunyt, de Ferenc nevű fia, Szentes új földesura mindenben igyekezett követni apja városfejlesztő politikáját. Ő kezdte el betelepíteni az első katolikus iparos családokat, ezzel is gyarapítva a népességet. 
A földesurak által biztosított kedvező feltételeknek köszönhetően a lakosság létszámban és anyagiakban is jelentősen gyarapodott, 1759-ben a település népessége már megközelítette az 5000 főt. 

Harruckern Ferenc báró 1775-­­ben hunyt el. Mivel fiú­gyermeke nem született, így vele a család férfiágon kihalt. A közel 800 ezer holdat kitevő Harruckern birodalmat női ágon a Wenckheim, Stockhammer, Károlyi családok között osztották fel. Szentes és környéke a Károlyi családhoz került, alattuk azonban az önkormányzati és gazdálkodási lehetőségek egyre szigorodtak, ezért a szentesiek számára a Harruckernek időszaka egy szabadabb és gyarapodásra több teret adó állapotot jelentett. 

Az utókor hálája 

A városépítő báróról 1906-ban neveztek el utcát Szentesen. 1942-ig az egyik főutca, a mai Ady Endre utca viselte Harru­ckern János György nevét. Ekkor átkeresztelték Horthy István utcára, amit 1945-ben Sima László tanácsnok, a vá­­ros történetírója kísérelt meg visszakereszteltetni eredeti nevére, ám akkoriban lehetetlenségnek bizonyult egy báróról utcát elnevezni. 
Ötven éven át nem volt semmiféle emléke Szentesen a város egykori jótevőjének. 1994-ben Molnár György belgyógyász-főorvos közvetítésével Máté István csongrádi szobrászművész készítette el Harruckern báró gipsz mellszobrát. A gipszből másfél évtized múltán lett bronz, 2008-ban a Városszépítő Egyesület közreműködésével készült el a báró bronz portré­szobra. A csongrádi Máté István és Lantos Györgyi művészházaspár alkotása ma az Ady Endre és a Nagy Ferenc utca sarkán áll.