Sej, galambom!

Ha vicces akarnék lenni, akkor azzal kezdeném ezt az írást, hogy valahol eleresztettek egy galambot. Ami később egy munkástelepi házon találta meg a legmegfelelőbb helyet ahhoz, hogy tojásokat rakjon és később újabb galambokat lehessen eregetni. Ez a galamb egyébként jó helyen fészkel, szerencsére nem egy nagyvárosban talált magának helyet. Mert az az igazság, hogy ha városban látok galambot, mindenféle kedvem lesz, csak éppen vicces nem.

Nem vagyok állatgyűlölő egyébként, sajnálom például a kilőtt svájci farkast is, meg úgy általában, büntetném az állatkínzást a mostaninál sokkal súlyosabban. De a galamb az más. Nem tudom, hogy van-e valami haszna ennek a madárnak, amiből biztosan van egy csomóféle, de én csak a városi, barátságtalan galambokkal szoktam találkozni, nem az ilyen barátságos, és nyugodt pusztaszerivel. Hogy mi a baj velük, gondolom nem kell részletezni.

Mindent összepiszkítanak, ráadásul már annyira megszokták az ember közelségét, hogy nyáron simán rászállnak a vendéglátóhelyek teraszára, ahol a Szegedre tévedt turista éppen a jól megérdemelt halászléét kanalazza, puha kenyérrel. Szóval az szerintem nem jó, ha egy város tele van galambokkal. Csak nagy kérés ugye, hogy mit lehetne velük kezdeni. Kinyírni mégse lehet az összeset, de azért biztosan van valami módszer, amivel meg lehet akadályozni a túlszaporulatot, meg azt, hogy beleegyenek a halászlébe. Csak szándék kéne, meg gondolom némi pénz. Az azonban biztos, hogy galambok nélkül, vagy legalábbis jóval kevesebb galambbal élhetőbbek lennének a nagyvárosok.