Ne hagyd elveszni

Ralf Dahrendorf német szociológus szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell. Gyakran eszembe jut ez az állítás, mert úgy érzem, nagyon messzire vagyunk még annak a hatvan évnek az elteltétől.

A határon túli magyarok helyzete kapcsán pedig hatványozottan érvényesül, hogy a hazánkban csaknem fél évszázadig épülő, de el sosem készülő szocializmus olyan torzulásokat okozott a magyar lelkekben, amelyet rendkívül nehéz helyrehozni. Lehet, hogy egy évszázad is kevés hozzá.

A trianoni döntés következtében elszakított országrészekről, az ott élő magyarokról 1945 után szót sem lehetett ejteni, tudomást sem lehetett venni. A kollektív amnéziából pedig rettenetesen nehéz felébredni, kényelmesebb románozni, szerbezni meg szlovákozni a kolozsvári, a zentai vagy a rimaszombati magyarokat.

Bő tíz éve azonban azon az úton megyünk, amely során már nemcsak észrevesszük, de értékeljük és támogatjuk is az anyaországtól száz éve elszakított országrészekben élőket. Hogy velünk, „itthoniakkal” egyenrangú magyarnak tekintjük őket. És ezt ki is merjük mondani, akár tetszik, akár nem.

Ha pedig a román külügy prüszköl, krákog és vörösödik egy olyan alkalom után, miszerint Novák Katalin köztársasági elnök asszony „nem megfelelő nyilvános üzeneteket” közvetített csíksomlyói látogatása során azzal, hogy a székely himnuszból idézett, hát Istenem, lelkük rajta.

Prüszköljenek, krákogjanak és vörösödjenek. Nekünk nincs velük dolgunk. Akivel van, attól csak annyit kérünk: ne hagy elveszni Erdélyt, Istenünk!