2023.07.09. 12:00
217 kilométert futott a Himalájában, 5000 méteres szintkülönbséggel
Amikor azt hiszi az ember, hogy ennél extrémebb sportteljesítményt már nem lehet teljesíteni, Toldi Péter bebizonyítja, hogy még tovább és tovább tudja feszegetni a saját határait. Ezúttal a Himalájában futott 217 kilométert.
Toldi Péter a Chenab-völgyben, nagyjából fél távnál. Fotó: The Hell Race
A fiatal, Hódmezővásárhelyen dolgozó, Szegeden élő sportembert 2021 decemberében mutattuk be először olvasóinknak. Akkor 67 óra 54 perc 12 másodperc alatt futott le 497 kilométert az Athén és Spárta között megrendezett Phidippides futóversenyen. Most a táv ugyan fele ennyi sem volt, de a Himalája feladta a leckét a sportembernek.
A Himalája mindig is vágyálma volt
Toldi Péter 1981-ben született. Szegeden él, agrármérnök, 2005 óta a hódmezővásárhelyi Hód-Mezőgazda Zrt. szarvasmarhatelepén dolgozik, több éve a vezetője is. Az egyetemi évek alatt kezdett futni. 2017-től indul 200 kilométer fölötti versenyeken. Most Indiában állt rajthoz, a Great Himalayan Running Festival-on, vagyis a Nagy Himalájai Futófesztiválon belül megrendezett „HellOO 135” versenyen, a 135 mérföldes, vagyis 217 kilométeres távon, amit 5000 méteres szintkülönbség nehezített.
A himalájai futásról egy interjúban hallottam Szőnyi Ferenc ultrasportolótól. Ő kétszer is teljesítette. Akkor fészkelt be a fejembe, hogy ezt nekem is meg kell csinálnom. Nagyon szeretem a hegyi környezetet, rendszeresen járunk a családdal, barátokkal túrázni. Az ilyen embereknek a Himalája mindig is egy vágyálom
– említette meg Péter.
Suhajda Szilárd is ellátta tanácsokkal
A Nagy Himalájai Futóverseny több távból áll. Van egy 80 kilométeres, a már említett 217 kilométeres, illetve egy 480 kilométeres táv. Utóbbit a világon csupán 3 ember teljesítette. Szőnyi Ferenc kétszer, rajta kívül még két indiai ultramaratonista.
A célom ugyanez a verseny. Hogy tudjam, mi vár majd ott rám, ezt csak abban a környezetben lehet kipróbálni, ezért volt tökéletes alkalom a „HellOO 135”, ami rövidebb táv, nem beláthatatlanul hosszú, de a környezet ugyanaz, mint ami 480 kilométeren lesz. A 217 kilométer ehhez jó próba volt. A versenyt szűk két év előkészítés előzte meg. Még a nevezés előtt felvettem a kapcsolatot Szőnyi Ferenccel, valamint két expedíciós hegymászóval, Nedeczky Júliával, aki az ország első olyan női hegymászója, aki 8000 méteres csúcsot mászott, illetve az azóta sajnos elhunyt Suhajda Szilárddal. Mindhármójukkal átbeszéltem, hogy hogyan kell akklimatizálódni, hiszen a 135 mérföldes táv legmélyebb pontja is 2000 méter tengerszint feletti magasságban van. Számos jó tanácsot, praktikát kaptam tőlük, mire figyeljek, milyen legyen az étkezésem, milyen gyógyszerek legyenek nálam. A legutóbbi félévben pedig mindent leszerveztünk a feleségemmel, Pikó Evelinnel. Magyarországról Indiában leszervezni bármit is, kapcsolatok nélkül, ez egy komoly munka. Itthon is mindent beszereztünk, a ruházattól, a vízszűrőkulacsig, a maláriagyógyszerig. Novemberben neveztem be a versenyre, előtte két nappal és utána egy napra volt szállásunk. Erre adott fedezetet a nevezési díj
– mesélte Péter.
A rajt előtti napokban komoly betegségen esett át
A verseny előtt két héttel már Indiában kellett lenniük, hogy Péter szervezete hozzászokjon a környezethez. Megfelelő magasságban lévő szállást kellett szerezniük. Minden sikerült, a Google jó barátnak bizonyult. Hónapokkal a verseny előtt a szükséges oltásokat is megkapta a szegedi futó.
Péter és felesége június 8-án indultak Indiába. Új-Delhiből, a repülőtérről, az előre leszervezett taxival mentek Manaliba. Az 550 kilométert 14 óra alatt tették meg.
A hat sávos autópályán jó ha 60 kilométer/órás tempóval haladtunk. Jött szembe bivalycsorda, biciklisek, minden, amit el lehet képzelni. Az autópálya után pedig a végtelennek tűnő szerpentin következett
– idézte fel.
A verseny útvonalát a selyemúton jelölték ki, Manali és Leh között, utóbbi télen megközelíthetetlen. Nekem Sarchu-ban volt a célom. Manali egyébként az utolsó télen-nyáron elérhető város a Himalája lábánál, ott télen sincs hó. Hiába van 2000 méter magasságban, náluk még 20-25 Celsius fok volt a hőmérséklet
– mesélte Toldi Péter.
A szegedi futónak két hete volt az akklimatizálódásra. Ez jól is ment, de Pétert utolérte egy komoly bélfertőzés. Kizárólag az egyébként állatorvos felesége felkészültségének volt köszönhető, hogy a rajt délutánjára helyre jött, de a betegség komoly nyomokat hagyott a szervezetében, kihatással volt az erőnlétére, hiszen nem annyit és azt ehetett, amennyit előre tervezett.
5000 méter magasan a fáradtság sokkal erőteljesebb
A start június 19-én, helyi idő szerint 22 órakor volt, brutális tömeggel, zajjal, szagokkal. Azért este indították el a versenyt, hogy az első helyi szakaszt biztonságban tehessük meg, mert éjszakára az utat mindig lezárják a forgalom elől. A futófesztiválon három táv volt. A 80 kilométeres távon körülbelül 30-an indultak, a 217 kilométeresen egyedül én, a 480 kilométeresen pedig két indiai futó. Az első 50 kilométeren 2000 métert emelkedett a szint. Nem volt nehéz, még erőm teljében voltam. Reggel 5-re értem fel a hágóba. A napfelkelte a Himalájában gyönyörű volt. Az első 80 kilométeren 5 kilométerenként voltak frissítő állomások. Sissuban a mezőny befutott a célba. Ebben a bolyban én egyébként a második lettem, pedig nekem még kellett az erő. Utólag azt mondom, lassabban kellett volna haladnom, de vitt a lendület, meg a többiek. A 80 kilométer után mellém rendeltek egy autót, sofőrrel, egy helyi kísérővel és velük utazott a feleségem is. A hágó után 20 kilométer lejtmenet következett, 900 métert csökkent a szint a Chenab völgyig. Az egész pálya legnagyobb csapdája talán az volt, hogy ahogy haladtam előre, egyre nehezebbek voltak a körülmények. Innen ugyanis 145 kilométerig fokozatosan, 3500 méterig emelkedett a szint. 190 kilométernél már 5000 méter magasan jártam, ott volt a Baralacha La hágó, a cél 4300 méter magasan volt. Ekkora távolságon tengerszint körül is megvannak futás közben a fáradtság fokozatai, de ilyen magasságban szellemileg és fizikálisan is hatványozottan mélyültek a hatások.
Nem akart lenyugodni a pulzusa
Péter azt mondta, a verseny alatt nem voltak magashegyi betegségre utaló tünetei, fejfájás, vagy légzéskimaradás, légzési nehézség, de 120-130 kilométernél a pulzusa egyre magasabbra emelkedett, ezért lassított a tempón. Egy itthoni 220 kilométeres versenyen átlagosan 5.50 perc alatt fut le egy kilométert és 140 fölé soha nem engedi a pulzusát. A Himalájában 7 percre vette vissza a tempót, de hiába váltott sétára, a pulzusa egyre nehezebben „nyugodott meg”, le kellett ülnie a hűvösbe. Ez itthon mindig segít, de ott nem működött. Innentől még jobban figyelt a testi tünetekre. Péter ettől kezdve csak az egyenes és lejtős szakaszokon futott, az emelkedőn sétált. A felesége eddig a pontig kísérte, mert lebetegedett.
A vízum bemutatását követelték tőle a rendőrök
145 kilométernél sok minden történt, egy kis szinte hihetetlen „incidens is”. Két tartomány határán megállították a rendőrök. Kérték a személyi okmányait és az útvonalengedélyét. Ezek fénymásolatban megvoltak, de a vízum nem volt köztük. A fénymásolatot ugyanis még Magyarországon készítették el, a vízumot viszont Delhiben pecsételték be. A rendőrök addig nem engedték tovább, amíg a vízumot is be nem mutatja. Telefonnal lefényképezve is elfogadták volna. Ehhez Péternek keresnie kellett valakit, akinek olyan telefonja van, ami a Himalájában, 3500 méteren is rendelkezik térerővel. Végül sikerült, de a baj nem jár egyedül. Közben egy másik autó belehajtott a kísérőkocsiba, ezért hívni kellett közlekedési rendőröket. Péter közben pihent egy kicsit és ismét erőre kapott.
Onnantól 45 kilométer emelkedő kezdődött, amit végigsétált, kilóméterenként 11 perces átlaggal, ami mentálisan is nagy nyomást jelentett. Péter június 20-án éjjel már szédült, kettős látása volt, a gyomra már a vizet sem fogadta be, ezért fél óra pihenést, alvást engedett meg magának.
A hófal között négy réteg ruhában futott
Reggelre, ahogy egyre magasabbra ért, úgy hűlt a levegő. Négy réteg aláöltöző- és termoruhát vett fel fokozatosan, volt rajta pehelykabát, síkesztyű, sapka is. Mellette mindkét oldalon hófal keretezte az útját. A hágóra felérve viszont gyönyörű arcát mutatta a Himalája, mint egy mesevilág. 190 kilométernél már tudta, biztosan teljesíti a távot, amire a verseny szabályai szerint összesen 45 órája volt. Szőnyi Ferenc azt tanácsolta a felkészülési időszakban Péternek, hogy 4000 méter felett már lejtőn se fusson.
Ez fejben megvolt. Az idő melegedett, úgyhogy rápróbáltam a futásra, de 20 méter után olyan rosszullét jött rám, hogy nem kockáztattam, maradt az intenzív séta, még mindig jól felöltözve, nem a hideg miatt, hanem hogy az UV sugárzás ne égesse szét a bőrömet. A cél Sarchuban volt, ami igazából egy sátorváros. A segítőim ott húzták ki a molinókat, no és a célszalagot, amit megérintve hivatalosan is beértem a célba, amit euforikus élményként éltem meg. Nagyon hálás vagyok a testemnek, hogy elvitt odáig. A bruttó időm bőven 45 órán belül volt, 39 óra, 6 perc, 44 másodperc, amiből jóváírtak egy órát a rendőri incidens alatt, így hivatalosan 38 óra 6 perc 11 másodperc alatt teljesítettem a távot.
Péter azt is elmondta, a két indiai ultramaratonista 217 kilométeren feladta a 480 kilométeres versenyt. Ő azonban fejben már ezt a versenyt tervezgeti.
Hatalmas sikerélmény volt a Himalája-futás. Bebizonyosodott, hogy fizikálisan alkalmas vagyok ebben a környezetben mozogni. Az anyagi vonzatát még egyszer azonban nem terhelhetem a családomra. Így a fizikai felkészülés mellett a másik kihívás az lesz, hogy a 480 kilométerhez támogatókat kell keresnünk
– említette meg.
