Ellenfél nélkül

Kedves jó barátommal rendszeresen folytatunk hajnalba nyúló vitákat, néha a világ, többnyire kis hazánk sorsáról. Bár alapvetően egy irányból jöttünk, mára már sok dologban másképp látjuk a helyzetet. Beszélgetéseink közben előfordul, hogy felfokozott a hangulat, olykor elragadnak az érzelmek (főleg engem, drága barátom jóval higgadtabb), ahogy próbáljuk egymást meggyőzni, hogy amit gondolunk, nem teljesen ördögtől való. Egyszer közelítenek az álláspontok, másszor nem, részsikerek azért vannak.

Egy dolgot azonban nem tudok elfogadtatni vele, mégpedig azt, hogy azok jó része, akik a jelenlegi kormányzópártra szavaznak, kényszerűségből teszik azt. Na, nem azért, mert mindenki közmunkás és retteg a „földesúr” haragjától (Istenem, hányszor hallottam már ezt…), hanem egyszerűen azért, mert nincs jobb. Egészen pontosan csak rosszabb van.

Hogy nem ez minden létező világok legjobbika, az egészen nyilvánvaló. Nem nyitottunk cukrászdát Bécsben, az európai nívót pedig jobbára az árakban sikerült elérni, a bérekben nem. Kétharmados felhatalmazással is egy helyben dübörgünk, így érthető, ha kinyílik az ember zsebében a golyóstoll. Na, de hova húzza az ikszet az egyszeri honpolgár? Akár merre néz az ember, vállalhatatlan, leharcolt arcok sokasága; az új messiás minden megszólalása után csak fogjuk a fejünket; az ifjú titánok családi képein meg rendszerint ott mosolyog az egykori állampártban is „fontos ember” nagypapa. Ó, mond, te kit választanál?

És hogy mennyire nincs versenyhelyzet, azt a Borkai-ügy példázza: azután, hogy az egykori olimpikon az „Add ide a didit”-re hajkurászta a rosszlányokat az Adrián, Győr népe simán újraválasztotta, mondván inkább ő, mint „amazok”.

Hát itt tartunk. Ellenfél nélkül nagyon nehéz versenyezni.