Te frusztrált-e vagy?

A mostani negyvenes korosztályból azt hiszem sokaknak jutott olyan kisiskolás gyerekkor, amikor a nyilvános megszégyenítés még pedagógiai eszköz volt. Akkoriban a lehetőség, hogy példát lehet statuálni az egyébként is legfeljebb huncut, máskor kényszeresen igyekvő gyerekekkel, oktatói manna volt. A felkiáltójeles „lám csak”, ha már ő is így, mi lesz a csínytevőkkel. Aztán felnőttünk, a szerencsésebbek sebtében elfelejtették az iskolai kínos közjátékokat, az alkatilag affinisak viszont zsigeri raktárakban őrzik az ilyen és ehhez hasonló élményeket, hogy azok a legváratlanabb pillanatokban böffenjenek felszínre. Néhol parttalan indulatként, máskor meg csöndes, „bocs, hogy élek” gesztusokkal. Kitalálhatták, az én lelki batyum dugig tömött a megszégyenítés feleslegesen cipelt vélt vagy valós emlékeivel.

Busz befordul a sarkon, felpattintom a pénztárcám és kiver a víz. Egyetlen darab 10 ezres bankó lapul ott egy Mindszent Vásárhely távra váltandó menetjegyért cserébe. Ötszáz. Tudjak mit jelent ez? Tudják? A pénzt rásimítom kívülről a tárcára, pont egy méret, fogom szorosan, fellépek a buszra és felnézek a sofőrre. És ő, abban a pillanatban belekapaszkodik a helyzetbe: ha már nem árult volna bérletet most bizony nem utaznék. Oktat. Nem kér, vagy informál, kioktat. Mondhatnám, hogy bementem a boltba rágógumiért, felváltandó a tízezresem, de fizetéskor arra kért egy hozzá hasonlóan kedves pénztáros, inkább bankkártyával. Mondhatnám, hogy valóban vehettem volna online jegyet, ám siettem és eszembe sem jutott igazság szerint. Számít? De megértem őt. A frusztráció égedelem ping-pong meccse ez, a lappangó zsigeri indulat táplálta láncreakció ember és ember között. Törvényszerűen a leghétköznapibb tevékenységekben pusztítva.