2024.02.25. 14:40
Aranyembör: Molnár Éva évek óta szervez csereberepiacot a nehéz sorsúaknak
Január végén mentem el a balástyai csereberevásárra, amit az ifjúsági klubban Molnár Éva rendez a helybelieknek, és a rászorulók szükségletük szerint válogathatnak ruhák, cipők, gyerekjátékok, könyvek, háztartási eszközök és gépek között. Többen akadnak, akik hoznak is, visznek is. A vásárnak évtizedes a története a községben, Éva négy éve a nyugdíjasoktól vette át a szervezést. Ő lett lapunk legújabb Aranyemböre.
Egy szép darab az adományozott ruhákból, Molnár Éva ajánlásával. Fotók: Imre Péter
Most kabátokat hoztam
– lépett be a balástyai csereberevásárnak otthont adó ifjúsági klubba egy középkorú nő, az utána jövő pedig gyerekruhákkal érkezett, ezeket Molnár Éva szervezővel kipakolták a többi közé. Volt, amelyik „földet sem ért”, máris gazdára talált. – Nézd csak! Ez a ruha jó lehet Ancsának, de lehet, hogy Dórának is – mutatta egy idősebb férfi feleségének a meglelt formás, jó állapotú darabot.
Marad rá idő és energia
– Több évvel ezelőtt csatlakoztam az akcióhoz, akkor még a nyugdíjasok rendezték, és segítettem nekik pakolni, elhelyezni az adományokat az asztalokon és a padokon, illetve záráskor a rendcsinálásban is számíthattak rám. Pár esztendeje, a Covid-járvány idején vettem át tőlük. Folytatni kell, mert egyre nagyobb rá az igény. Sok munkát igényel, de nem sajnálom rá az időt és az energiát, mert ezek az emberek megérdemlik, hogy segítsünk rajtuk, nekik – mondta a 32 éves Éva, aki civilben a pusztaszeri HFI Kft. szárítóüzemében dolgozik csoportvezetőként. Elárulta, nehéz gyermekkora is ösztönözte a segítésre, a mások sorsára való odafigyelésre.
Munkával, sok munkával kerültem ki abból a helyzetből, építettem magamnak új életet. Ebben a legfontosabb a 14 éves lányom, Rebeka, aki már megszokta, hogy időnként eltűnik az édesanyja, ruhát gyűjt, a felajánlott holmikért vidékre is elmegy, és bármit elhoz, ami az autójába, az Opel Combiba belefér. Rebeka türelmét is köszönöm, mert előfordul, hogy napokig kerülgetnie kell a csomagokat, zsákokat a lakás előszobájában, míg végre a raktárba kerülnek. Visszatérve az autóra, sajnos másfél-két hete rossz, szerelőnél van, ezért kénytelen voltam két adomány szállítását is elhalasztani. De általában, ha valaki szól, hogy összejött egy rakomány, nem tudom megállni, hogy elmenjek érte
– mesélte. A szervezés olykor nehézségekbe ütközik, munkaidejével is össze kell hangolnia, „igaz, mindig elengednek, ha kérem” – jegyezte meg.
A segítőnek is segítenek
A havonta szétosztandó készlet főként helyi, balástyai adományokból jön össze, de érkezett már felajánlás a környező településekről, például Kistelekről és Forráskútról, illetve az eddig legtávolabbi Kecskemétről, míg Újszegeden örökségből járókeretet és szobavécét kapott. – Az ismerősök, barátok viszik a hírt, elmondják a családban is, hogy mit csinálunk, hogyan próbáljuk könnyebbé tenni a rászorulók életét, de olvasták a hírt a Délmagyarországban és a község honlapján is. Azok, akik már régebben ehhez a közösséghez tartoznak, szó nélkül, maguktól segítenek, gyűjtik a ruhákat, cipőket, játékokat, konyhai eszközöket, háztartási gépeket, majd szólnak, hogy mehetek értük – vázolta a folyamatot Molnár Éva.
A legutóbbi, február 18-i csereberevásárban láttunk a már említetteken kívül dekorációs tárgyakat, tányérokat, poharakat, könyveket, hiánytalanul felsorolni nehéz és hosszú lenne. Éva korábbi, segítésre és gondoskodásra vonatkozó állítását támasztotta alá, hogy a papíron hivatalosan 9 órakor nyitó – már 8 órakor sorban álltak az ifjúsági klub előtt – vásáron 9 óra 34 percre elkelt a felhozatal színe-java, szerencsére a később jövők gondoskodtak az utánpótlásról.
Igazi közösség
Beszélgetésünk nem volt, nem is lehetett ennyire folyamatos, érkezők és távozók szakították meg, mondták mit hoztak, visznek-e mást, az egyik középkorú férfi közölte, „dúrtam két nadrágot, munkába jó lesz”, anya és lánya azt újságolta, még a cicának is találtak valamit, egy asszonytól pedig finom töltött csokit kapott Éva.
– A kedvencem! – örvendezett. Szeretik és ő is szereti a hozzájárókat, ahogy fogalmazott, az eltelt idő alatt igazi közösség formálódott az ifjúsági klub csereberevásárain, amelynek tagjai tudják, mindig és mindenben számíthatnak egymásra. – Mindjárt jövök, segítek kipakolni – mondta, és letette piros kabátját a padra a többi cucc közé. – Ha elviszitek, a telómat vegyétek ki belőle – jegyezte meg viccesen. Akadt egy „későn jövő”, aki ezt nem hallotta, úgy kellett tőle visszaszerezni a mobiltelefont is rejtő kabátot. Senki sem haragudott – jót nevettek az eseten.
Ritkaság az ilyen vásárHódmezővásárhelyen dolgozva, az ottani eseményekről tudósítva tapasztaltam, hogy az ottani olvasókörök is tartanak ilyen börzéket, általában évente kétszer-háromszor. A Kisteleki járásban is akad még hasonló, például Kisteleken és Csengelén, legutóbbi információim szerint szintén évente egy vagy két alkalommal, Balástyán viszont minden hónapban várja a cserebere a helybelieket és a környékbelieket, pontosabban mindenkit, aki eljön Molnár Évához és csapatához.
A visszajelzések pozitívak, de azok nélkül is csinálnám. A szállítás benzinköltségét magam fedezem, szerencsére megtehetem, nem hiányzik a büdzséből az a pár ezer forint. Az idejárók többsége itt szerzi be a számára szükségeseket, mert nem teheti meg, hogy üzletben vásároljon, például ruhát vagy konyhai kisgépet. A balástyai önkormányzat támogat, Ujvári László polgármester díjmentesen biztosítja számunkra az eseményhez az ifjúsági klubot
– sorolta Molnár Éva.
Kinek adhatná át?
Mikor feltettem a kérdést, hogy van-e hobbija, azt hittem, nemleges választ kapok, hiszen a munka, ennyi elfoglaltság, program mellett nem juthat ideje rá. Tévedtem. Szakmát, dekorfestést tanul online. A másik faggatózásra, őt rövid idő alatt megismerve, már az előre sejthető felelet érkezett: – Addig folytatom, amíg bírom, tudom és tehetem. Nem is nagyon tudnék mást tenni. Kinek adhatnám át? Már emlék is köt ide, ezekhez az emberekhez, a közösséghez. Korábban egyikük hozott egy virágos pólót, azt mondta, nekem szánta. Jól áll, a kedvenc darabom lett, és érdekesség, egy fillért sem adtam volna érte, nem vettem volna meg. A vásár az életem része lett – mondta Éva.
A búcsúzás után eszembe jutott, amit a január végi találkozásunkkor az állandó kuncsaftnak számító Anna mondott:
– Örülünk annak, hogy van egy nő, aki segíti a szegényeket, a pártjukon áll.
