Leváltották őket, és pártfegyelmit kaptak az egykori szerkesztők

– A Tiszatáj-ügy jelképezte azt a magyar politikatörténeti jelenséget, hogy az 1980-as évek derekára megjelentek olyan törekvések, amelyek, ha még nem is teljes rendszerváltozást, de valamiféle „rendszerreformot” szorgalmaztak. Mind a Kádár János vezette állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai körében, mind az azon kívüli értelmiségi és egyéb csoportokban

– mondta az ügy hátteréről, illetve a rendszerváltozásban betöltött szerepéről Miklós Péter történész, címzetes egyetemi tanár, a vásárhelyi Emlékpont szakmai tanácsadója. Hozzátette: a politikai, gazdasági és társadalmi átalakulások mellett megfogalmazódott az irodalmi, kulturális, művelődési élet reformjának és szabadságának igénye is, a párton belüli reform- és az azon kívüli ellenzéki törekvések között.

Szocialista közléspolitika

A Kádár János nevével fémjelzett államszocialista diktatúrában a kulturális életet, így a hivatalos irodalmi trendeket Aczél György határozta meg. Közléspolitikáját, korabeli kifejezéssel élve, a közismert „3T”, azaz a tilt, tűr, támogat modellje jellemezte – fogalmazta meg Miklós Péter.

A történész A szabadság reményében című, 2017-ben megjelent könyvében külön fejezetet szentelt a Tiszatáj-ügynek. Szerinte a folyóirat akkoriban nemcsak regionális irodalmi lap volt, hanem egyszerre volt fóruma a – hagyományosan ellentétben álló – népi és urbánus irodalmi irányzatoknak. Az 1970-es évektől pedig, elsősorban Ilia Mihály irodalomtörténésznek, a lap akkori szerkesztőjének köszönhetően a határon túli magyar irodalom egyik hazai megjelenési felülete lett. Így erdélyi, vajdasági és felvidéki szerzőknek adott publikálási lehetőséget a trianoni országban.

Hűség és árulás motívuma

– A kiváló költő és esszéista Nagy Gáspár a nyolcvanas évek elején az írószövetség titkára volt, s közéleti és társadalmi kérdésekkel foglalkozó versei bizonyos politikai tartalmat is hordoztak. Ilyen volt a tatabányai Új Forrás hasábjain 1981-ben megjelent Öröknyár: elmúltam kilenc éves című verse, vagy a Tiszatáj hasábjain 1986 júniusában közölt A Fiú naplójából című szövege. Az előbbiben Nagy Imre, az 1956-os forradalom mártír kormányfőjének mono­gramja, s személye történelmi és politikai rehabilitációjának igénye jelenik meg. Az utóbbiban, a forradalom leverése után harminc évvel, a szembenézés és a beletörődés, az emlékezés és a felejtés ellentétpárja fedezhető föl. A vers a kádári gulyáskommunizmusnak a belenyugvó, ugyanakkor ironikus leírása, amely a hűség és az árulás motívumát is megjeleníti – hangsúlyozta Miklós Péter.

A közléspolitikai hibák ellen

A következő szavakkal: „...és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa: ezüstnyár rezeg / susog a homály követeinek útján s kitünteti őket / lehulló ezüst-tallérokkal érdemeik szerint illőn... / ...és ha jön a nyüszítve támadó gyávaság / a rémület hókuszpókusza? – akkor eljönnek ablakod / alá a szegényes alkuvások vénei-ifjai mint mindenre / elszánt hittérítők s beárad a dögszag: a teletömött / gyomor békessége meg az ígéretekkel megtelt szemek / tócsafénye és fénytelen homálya...”

A vers megjelenése miatt a Tiszatáj szerkesztőit, Vörös László és Olasz Sándor irodalomtörténészt és Annus József írót leváltották, és mindannyian pártfegyelmit kaptak. A lap pedig abban az évben már nem jelenhetett meg. 1987-ben megújult, és az akkori rendszerhez valamivel lojálisabb szerkesztőbizottság adta ki.

A nyolcvanas évek elején a művelődési minisztériumban Tóth Dezső miniszterhelyettes vezetésével rendszeresen tartottak főszerkesztői értekezleteket, amelyeken az irodalmi és kulturális folyóiratok munkatársai vettek részt. Itt meghatározták a kormány által elvárt közléspolitikai alapelveket, és rámutattak az azokkal szembeni „közléspolitikai hibákra”.

Legális ellenzéki fészek

– Ilyen „közléspolitikai hibaként” könyvelték el Nagy Gáspár versét, amelynek következményeként a szerkesztőség tagjait leváltották, a lapot pedig mintegy féléves hallgatásra ítélték. A magyar értelmiség és az irodalmi nyilvánosság föl­emelte szavát a Tiszatájjal szembeni retorziók ellen, s az írószövetség választmányának többsége hangot adott tiltakozásának

– mondta a történész, aki rámutatott, hogy a Tiszatáj-ügyet a Csongrád megyei és az országos pártvezetés éppúgy tárgyalta, mint az írószövetség.

Nagy Gáspár versének tartalma Kádár Jánost személyesen is érintette, s több visszaemlékezésből tudjuk, hogy rosszulesett neki a szöveg azon értelmezési lehetősége, hogy személyét az áruló Júdással azonosítja. A magyar pártvezetés ettől kezdve arra törekedett, hogy az írószövetséget ne engedje „legális ellenzéki fészekké” válni.

– A rendszerváltozás folyamatainak fontos momentuma az 1986-os Tiszatáj-ügy, s azt bizonyos értelemben az 1989–1990-es átalakulás egyik szellemi és irodalmi előzményeként tarthatjuk számon történeti emlékezetünkben

– fogalmazta meg Miklós Péter.