Halkan mozgó lábak

Már három éve annak, hogy mozikba került a Hang nélkül című horror-thriller, amit olyannyira körülrajongtak az akkori kritikák és nézői vélemények, hogy szinte borítékolható volt a folytatás. 2018-ban óriási várakozásokkal ültem be a moziszékbe, mert – hallgatva a dicsérő kritikákra – bíztam benne, hogy az év legjobb horrorfilmjét láthatom majd. Végül csalódás ért, mert bár a film egyáltalán nem volt rossz, várakozásaimat jócskán alulmúlta. Ezúttal azonban nem követtem el azt a hibát, hogy túlzott elvárásaim legyenek. A második résztől már csak egy izgalmas kikapcsolódást vártam, semmi többet.

Nem is kellett csalódnom.

A Hang nélkül második része nem változtatott a győztes taktikán, tehát ugyanazt a faék egyszerűségű dramaturgiát látjuk most is, mint az első felvonásban. Egy édesanya három gyermekével együtt örökös bujkálásra és menekülésre kényszerül egy olyan világban, amit már nem az emberek uralnak, hanem a legkisebb neszre is előugró, csaknem elpusztíthatatlan szörnyek.

Ha már a taktikát említettem (és ha már úgyis mindannyian EB-lázban égünk), egy focis hasonlattal élnék: ha a Hang nélkül nem film, hanem focicsapat lenne, azt mondhatnánk rá, hogy célfocit játszik. Semmi bonyolult passzolgatás vagy ördöngös cselsorozat, ezek helyett mindig menetrendszerűen érkező beadásokat láthatunk, amiket egy fejes követ, ami vagy gól, vagy nem. Két fejes között viszont elég unalmas a játék; olyankor mindig azt várjuk, mikor érnek fel ismét a kapu elé, hogy legyen valami izgalom. Az első részt is jegyző John Krasinski filmjének nem igazán tett jót a háromévnyi szünet, mert most emiatt nehezebben megy a karakterekkel való érzelmi azonosulás. Pedig Krasinski tényleg igyekszik olykor érzelmi húrokat is megpendíteni, a főszereplő Emily Blunt (A holnap határa, Az ördög Pradát visel) is kitesz magáért, akárcsak a gyerekeket játszó ifjú színészek, Millicent Simmonds és Noha Jupe, valamint az új rész férfi főszereplőjét alakító Cillian Murphy (Eredet, A sötét lovag).

Ezek után talán már mondanom sem kell, hogy a Hang nélkül ismét olyankor szól nagyot, amikor a feszültségteremtésre helyezi a hangsúlyt. A száraz levelek borította avaron lépkedő talpak folyvást visszatérő elemek, és valahányszor megpillantjuk ezeket a halkan mozgó lábakat, már meg is ragadhatjuk a moziszék karfáját. Ekkor már tudjuk, hogy a szörnyek ugrásra készen várnak valahol a közelben, hogy aztán ellopják a show-t az életükért küzdő hőseink elől. Meg kell hagyni, a hirig továbbra is jól néz ki a Hang nélkül univerzumában. A fényes nappal játszódó szörnytámadások különösen mutatósak, a hanghatások pedig újfent észbontóak.

A szörnyek megléte és ijesztő külsejük miatt a 16-os karikát indokoltnak érzem, de alapvetően a Hang nélkül 2. sokkal inkább thriller, mintsem horror. A fordulatos cselekmény hiányát némileg kompenzálják a remekül megrendezett, feszültséggel teli jelenetek, és ha úgy ülünk le elé, hogy nem az év legjobb horror-thrillerjét fogjuk látni, akkor nem igazán érhet csalódás.