2024.02.25. 14:00
Minden hónapban új süteménnyel rukkoltak elő Horvát Zoltánék
Ikonikus alakja a szentesi vendéglátásnak Horvát Zoltán. A cukrászmester a nyáron tölti be a 70. életévét, és visszatekintve, kerek egésznek érzi az életét, amelyből pályafutása 40 évet tett ki.
Horvát Zoltán sok emléket őriz a Petőfi cukrászda életéből. Fotó: Darók József
Hazatért az egykori Petőfi Szállóba Horvát Zoltán, ahol a legendás cukrászdáját működtette, és amelyet ők hagytak el utoljára a komplexum 2008-as bezárásakor. Ezúttal a már felújított épület színházi részében, a Szentesi Szalon vendégeként idézte fel a múltat.
„Cukrászként éhen nem halunk”
A Szeder-telepen születtem 1954. június 3-án, ott nőttem fel. A pályaválasztás idején egyik jó barátom, Kiss Tóni édesapja a Petőfi Étterem helyettes vezetője volt, és cukrászipari tanulókat vettek fel. Azt mondta Tóni, elmegyünk cukrásznak, ne félj, ott éhen nem halunk. Ez részben jött be. Minden helyre beírtuk a cukrászszakmát, és csodák csodájára felvettek hármunkat Nagy Katalinnal tanulónak 1968-ban, Hódmezővásárhelyre jártunk iskolába. Az iskola előtt be kellett jönni, éjjel-nappal dolgoztunk, majd éhen haltunk, egy falatot nem volt szabad enni munka közben
– mesélte nevetve.
1971-ben tett szakmunkásvizsgát, de a következő évtől nehezebb idők jöttek, kinevezték üzemvezető-helyettesnek, mindenféle papír nélkül. Annyi munkájuk lett ugyanis, hogy egyszerűen nem győzték, szükség volt műszakvezetőre. Három műszakban üzemelt a cukrászda. Ellátták Szentest és az ország délkeleti részét, szállítottak Orosházára, Szarvasra, Békéscsabára, egészen Szegedig. Kitalálta a vendéglátó vállalat szegedi központja, hogy csináljanak meg egy hét alatt ötezer bejglit.
– Akkor még csak 25 forintba került egy bejgli, kapós volt. Éjjel-nappal azt sütöttük, másnap jött érte az IFA, és vitte Szegedre
– mesélte. A mesterlevelet muszáj volt megszereznie, öt évvel a szakmunkásvizsga után volt rá lehetősége, Szegeden, a Z. Nagy cukrászdában. Hatalmas forgalmat bonyolítottak le, Orosházára 2008-ig szállítottak, amíg be nem zárt a Petőfi cukrászda.
Egyetlen napot sem voltak zárva
– Az én szemszögemből rengeteg munkával járt, a vendégek részéről pedig sok finomsággal – mondta a cukrászmester. Számtalanszor volt, hogy horgászat közben hívták be a Tiszáról, mert elfogyott a sütemény.
Soha nem hagyták üresen a vitrint.
– Egy kolléganőm mondta mindig, gyere már, mert jönnek, mint ereszen az eső. Jöttem, vágtam, díszítettem – idézte fel derűsen. Reggel 7-től este 8-ig voltak nyitva, folyamatosan, hiszen 15 éven át egy napra sem zártak be.
Jöttek a multik, és az 50 forintos tortájukkal elég sok borsot törtek a cukrászok orra alá
– jegyezte meg. Az utolsó napon, 2008 júliusában, amikor már csak a cukrászda működött az egész komplexumban, egy háromemeletes esküvőitorta-rendelés is befutott délután, mert egész egyszerűen ráfelejtették a házasulók a Tisztiklubban. A lakodalom külön kategória volt, előfordult, hogy egyszerre három vigasságot kellett édességgel kiszolgálni.
Zoltán 1981-ben lett üzemvezető, és úgy döntött, kipróbálja magát több helyen. Szabadnapján elment a kenyérgyárba, ott is volt cukrászüzem, illetve eljárt a Talmácsi cukrászdába, Kunszentmiklósra, hogy tanuljon tőlük. Onnan való a ráma kocka receptje, akkor még csak vanília és csoki ízekben létezett. Ízlett a vásárlóknak, aztán fejlesztették az ízvilágot.
– Azt kértem a kollégáktól, minden hónapban dobjunk be egy új süteményt, többen is ráálltunk, én magam a grillázsrámát, a Petőfi-kockát, ízes rámát találtam ki. Amikor megcsináltunk valamit, egy hatvanszor nyolcvanas tepsi süteményt felvágtunk százhatvan darabra, a hivatalos nyolcvan felére, és megkóstoltattuk a vásárlókkal, a véleményük alapján alakítottuk tovább, tízszeresen megtérült –mesélte a cukrászmester. Rama margarinnal dolgoztak, majd nagyon finom, selymes belga, holland margarinokkal.
– Arra különösen figyeltem, hogy ne legyen benne 400-fajta adalékanyag, csak liszt, tojás, cukor.
Kávé mellé egy kis helyi közélet
Brigádnaplót 1971-től kellett vezetniük pártbizottsági döntésre, ők a Dobos brigádot alkották, a híres cukrász és tortája nevét felvéve. Együtt jártak moziba és színházba, ami ott volt közvetlenül a szomszédban. A brigádélet összekovácsolta a kollektívát, családias volt a hangulat.
1993-tól maszek cukrászdát és presszót működtetett tovább, mert ha nem megy el vállalkozónak, bezárják az egész épületet. Már kezdett kocsma lenni a presszóból, ezért Zoltán megszüntette az alkoholárusítást az utolsó 15 évben.
A cukrászda évekig színtere volt a Közéleti kávéház beszélgetős sorozatának, összesen 44 alkalommal hívtak meg Dobos Andrással ismert és elismert helybeli személyeket. Festmények között zajlottak a beszélgetések, ami visszavezethető Zoltán képzőművészet iránti érdeklődésére. Szívesen befogadott képeket az utcáról betérő festőktől, náluk mindig volt közönsége a műveknek.
Most a lovak töltik ki mindennapjait
A sport is aktív része volt az életének. Kajakozott, atletizált, futballozott az NB III.-ban, vízilabdázott, asztaliteniszezett, horgászott. Hat métert tudott távolugrásban. A várostól életműdíjat is a kiemelkedő sporttevékenysége miatt kapott.
– A hetven évből hatvanat sportoltam, azért sántítok egy kicsit, voltak sportsérüléseim, bár mindig azt mondták, sportolj, attól egészséges maradsz. De hát ahhoz a sakkot kellett volna csinálnom – nevetett. Hozzátette, a sportot fontosnak tartotta, mert álltak egész nap az asztalnál, kenték a tésztát, utána bizony nagyon jólesett a levegőn szaladgálni. A sport sok élményt és barátságokat hozott az életébe.
A Szeder-telepen szerette meg a lovakat. 2004 óta foglalkozik velük, akkor vette első lovát, ma már ez a fő tevékenysége. Lovas edzői, oktatói, túraszervezői és vezetői tanfolyamot is végzett többedmagával.
– Ez éppúgy egész napos elfoglaltság, mint annak idején a cukrászda. Ma már inkább a ballagási szerenádokra korlátozódik a lovas kocsizás, illetve szervezzük a Polner Tibor fogathajtó emlékversenyt
– mondta.
Nem nyitja újra a cukrászdát
Bár úton-útfélen a mai napig megállítják, és a közösségi oldalak is rendre feldobják a régi cukrászdás emlékeket, Horvát Zoltán határozottan azt mondta, nem nyit már újra. Sem a Petőfiben, sem máshol, az eszközeit is eladta.
– Nincs esély rá, a tervekben nincs se üzem, se presszó
– hangsúlyozta. Bő tíz éve még voltak tervek, őt bízták meg a kávéház, a cukrászda és az üzem igazgatói teendőivel, szivarszoba és egyebek szerepeltek az elképzelésekben. – Nekem mint részlegvezetőnek, harminc embert kellett volna kiképeznem, nyelvoktatással, német, angol és szerb nyelven, ebből aztán nem lett semmi – jegyezte meg.
A Szeder-telepen szerette meg a lovakat. 2004 óta foglalkozik velük, akkor vette első lovát, ma már ez a fő tevékenysége.
