Nomád vándortábor a Mátrában

Számomra a kaland már Szeged belvárosában elkezdődött, mert sehogy sem fértem bele a két hátizsákba. A Szent István tértől még épp eljutottam a Lechner térig, amikor kiszakadt a zacskó, amelybe a konzerveket csomagoltam. A Mars téri buszmegállóban jutott eszembe, hogy van nekem egy sokkal nagyobb utazótáskám. Talán abba kellett volna pakolnom, és akkor befért volna egy vastag pulóver a sál és a sapka mellé, amelyet a tavalyi, Zemplénben töltött egy hét után úgy döntöttem, idén biztosan nem hagyok otthon. 

Nomád sátortábor

Idén is az Al­földi Agrárszakképzési Centrum Bedő Albert Erdészeti Technikum, Szakképző Iskola és Kollégium csapatával tartottam egy egyhetes gyalogos vándortáborba. Most a Mátra volt az úti cél, ahol igen kemény útvonalak vártak minket, de én mint rutinos túrázó vidáman szökelltem fel minden csúcsra az élmezőnyben. 

„Nomád sátortábor. Hideg vizes fürdési lehetőség van, vezetékes víz nincs, ve­­zetékes áram nincs, wifi nincs, mobil térerő kor­­látozottan, értékmegőrző konténer biztosított.” – Ez volt az a két mondat, ami igazán meghozta a kedvem az egészhez. De komolyan. Mennyire jó kiszakadni a civilizációból néhány napra, áram és telefon nélkül! 

Álcázott szikkadt zsemle

Valóban, a hatból négy éjszaka lavórban fürödtünk – már aki –, áram sehol, néhol pedig térerő sem volt, mégis sokkal közelebb voltunk a civilizációhoz, mint tavaly a Zemplénben. Így történt, hogy számomra részben gasztrotúra is volt az idei Erdei Vándor vándortábor. Több remek juhtúrós és egy káposztás sztrapacskát, szarvaspörköltet és egy kevésbé re­­mek, gőzgombócnak álcázott szikkadt zsemlét is volt szerencsém elfogyasztani. Semmi baj, bárhol belefuthat az ember egy kis huncutságba, és különben sem ezért jöttünk, hanem a természeti szépségekért, amelyekből pedig volt bőven. 

A természet szépsége

Minden alkalommal megdöbbenek, mennyire sokszínű tud lenni a természet. Ha ép­­pen nem iz­­zadságban fürödve küzdöttem a le­­vegőért, megváltozott tudatállapotban fogadtam be a látottakat, mi­­közben sikeresen hagytam magam mögött az összes nyomasztó, hétköznapi problémát. Volt egy pillanat, amikor szinte bűntudatom volt, hogy ennyire jól érzem magam. Kirándulásunk első állomása a Budakeszi Vadaspark volt, majd Tar felé vettük az irányt, ahol egy sztúpa, hagyományos buddhista szakrális épület áll a település szélén. Különös látvány egy buddhista szentély egy magyar községben, azon pedig még jobban meglepődtem, hogy a Kőrösi Csoma Sándor Békesztúpát Őszentsége a XIV. Dalai Láma szentelte fel 1992. július 22-én. 

Vadregényes szurdokMár első nap belevetettük ma­­gunkat a túrázásba, egy szurdokon keresztül közelítettük meg a Fenyvespusztán lévő szállásunkat. A Szakadás-­árokra méltatlanul kevés figyelem jut, pedig Magyarország egyik leglátványosabb szurdoka. Mint a Természetjáró Magazin szerzője írta, méreteivel a Rám-szakadékkal vetekszik, de annál sokkal vadregényesebb. Jól is esett utána megérkezni a katonai sátrakba, amelyek alatt faaprítékkal szórták fel a talajt, a fürdést jelentő vödör és lavór pedig igen nagy derültséget okozott a fiatalok körében. Az én mosolyom kevésbé volt őszinte. 

Magasságváltozás

Akkor sem volt őszinte a mosolyom, amikor a következő na­pokban jelentős szintkülönbségeket küzdöttünk le rövid távon belül. Az egyik kísérőtanár, Huszta Gábor ilyenkor mindig lelkesen mutatta nekem az okostelefonos alkalmazásán a magasságváltozást jelző grafikont, amelytől egyáltalán nem ijedtem meg, mert ugyanis, ha a vízszintes tengely beosztását ritkábbra vesszük, máris kevésbé lesz meredek az a görbe. 

Kávé a magasban

Második szálláshelyünkön, a Galyatető Turistacentrumhoz közel a meleg vizes zuhany és a turistacentrum luxusa fo­­gadott minket, de hogy el ne kényelmesedjünk, két éjszaka után, az ötödik napon utolsó állomásunkra, a Szalajka tisztáshoz érkeztünk, ahol Simon Péter, a térség állami erdeit gondozó Egererdő Zrt. erdésze fogadott minket, majd miután letáboroztunk, szakmai szempontból mutatta be a Mátrát a fiataloknak. Másnap elkísért minket Magyarország legmagasabb pontjára, a Kékestetőre, amit mi természetesen, mint az elmúlt napok során oly sokszor, a nehezebb úton, a sípályán keresztül közelítettünk meg. Az már csak hab volt a tortán, hogy aznap technikai okokból nem működött a lift a kilátóban. Megérte a lépcsőzés, a kilátás lenyűgöző, és innentől kezdve elmondhatom, hogy kávéztam Magyarország legmagasabban lévő kávézójában. A közeli, hangulatos és kiváló ár-érték arányú étteremben pedig remek a juhtúrós sztrapacska.