Vitsek Iván asztaliteniszező lesz az Extraliga legidősebb játékosa az új szezonban

– Mit is jelent önnek az asztalitenisz, hogyan kezdődött kapcsolata a sportággal?

– Gyerekkoromban édesapám vitt le a BVSC asztalitenisz-termébe, előtte úsztam, azt viszont nem kedveltem. Hét és fél évesen kezdtem el játszani, és érdekes módon azt mondták, túl fiatal vagyok a kezdéshez. Ez a mai tendenciát nézve vicces, hiszen három-négy éves korban is játszanak már a gyerekek. Hamar siker­élmény is ért, majd a korosztályos válogatottakba is bekerültem, Európa-bajnokságra is kijutottam a magyar csapattal. A közepes eredményeink nem számítottak kiugrónak, hiszen akkoriban világbajnokok is voltak a magyar asztaliteniszben. A felnőtt korszakomat a BVSC-ben kezdtem, ahol együtt játszhattam olyan klasszisokkal, mint a világbajnok Gergely Gábor, valamint Takács János, aki szintén a phenjani aranycsapat tagja volt. Sokszor elmehetett volna a kedvem a játéktól. 1992-ben nyertem magyar bajnokságot, vegyes páros bajnok lettem Braun Évával, párosban harmadik lettem, csapatbajnokságot is nyertünk, mégsem voltam válogatott. Abban az időszakban adhatott volna még egy kis motivációt, ha nemzetközi színtérre is kiléphetek, ez egy kicsit keserű emlék számomra, de elfogadtam, hogy rám akkor nem számítottak. Elégtételnek tartottam azt, amikor 2001-ben, 30 évesen kijutottam a világbajnokságra a magyar csapattal. Az akkori kínai szövetségi kapitány azt mondta, nem érdekli a kor, azokat teszi be, akik a legjobbak. A top tizenkettőben második voltam, az élmezőnyhöz tartoztam, így nem volt meglepetés, hogy bekerültem, csak furcsa volt, hogy 30 évesen lehettem először válogatott. Az asztalitenisz mindig az életem része volt, és marad is. Persze 52 évesen nem edzek már annyit, mint régen, a napi három-négy órás edzések helyett heti öt-hat órát edzek, amíg pedig van sikerélményem is, addig szívesen csinálom. Inkább jó érzéssel gondolok az asztaliteniszre, mint keserűséggel.

– Ha már ön is említette, 52 évesen játszik hétről hétre az asztalitenisz extraligában. Hogyan bírja?

– Ha nem szeretnék játszani, akkor biztosan nem játszanék! Még egész jól tudom hozni a formámat, és nem jelent túlságosan nagy lelki terhet a meccs, nem veszítek el olyan meccset, amit húsz évvel ezelőtt biztosan elveszítettem volna. A vereségeimet meg tudom emészteni, nem fáj, ha olyan játékostól kapok ki, akitől jobb voltam, még ha nehéz is összehasonlítani az akkori és a mostani játékot. Aki még ötvenéves korában magas szinten játszik, annak ezt meg kell tudnia emészteni, de nekem ez könnyen megy.

– Meddig tervez játszani?

– Szerintem három-négy év múlva is játszok még!

– Mennyire nehéz a mai fiatal játékosok ellen játszania?

– Egyértelműen érződik, hogy sokkal gyorsabb asztaliteniszt játszanak. Ezt próbálom a technikával kompenzálni, megpróbálom úgy alakítani a játékot, hogy ne a gyorsaság érvényesüljön. Persze van egy szint, ami felett már nincs esélyem, a jelenlegi válogatottak ellen már nem tudnám úgy felvenni a ritmust, de a magyar élmezőny szintjén tudok még játszani.

– Átlagos kérdésnek tűnhet, de felmerül: miben változott meg a játék az ön meglátása szerint?

– Mi teljesen más technikát tanultunk. Sokkal jobban hátraengedtük a labdát, nagyobbat is pattant, több idő volt a játékra. Akkor még nem volt ilyen gyors a játék. Mi kis labdával kezdtünk el játszani, húsz éve nagyobbították meg a labdát harmincnyolcról negy­­ven milliméterre, többet ját­­szottam azzal, mint ezzel a labdával. Ma már a játékot felszállóágban játsszák, hamarabb találják el a labdát, és azt gondolom, többet és gyorsabban is edzenek. Mi egy labdával gyakoroltunk, ha az elment, össze kellett szedni, most minden edzésen ott van ötven labda a játékos mellett, és egyből jön a következő. Azt nem mondom, hogy technikailag többet tudnak a maiak.

– Két éve már nem dolgozik szövetségi edzőként. Hogyan viszonyul az edzőséghez, vállalna a jövőben ilyen jellegű feladatot?

– Szép időszak volt, és szerettem is csinálni, azt gondo­lom, szép eredményeink is voltak. A 18 évesek között Zombori Dávid Európa-bajnoki döntőt játszhatott, a felnőttre ugyan ezt nem tudták átmenteni, de ez egy másik téma. Két éve nagyon rosszulesett a váltás, mert úgy gondolom, jól működött a munka, számomra érthetetlen volt az elnök és az elnökség döntése. Utólag is azt mondom, jobb szisztéma volt, ahogy mi dolgoztunk. Most viszont nem biztos, hogy elvállalnék egy válogatott edzőségi feladatot, látva azokat a problémákat, amelyekkel meg kell küzdeni. Valahogy mindig éreztem egy kis furkálódást a háttérben, úgy pedig nehéz dolgozni, ha valakinek mindig a kritikát fogalmazzák meg, még akkor is, ha úgy érzi, eredményes. Lehet, hogy a későbbiekben mást mondanék, de most biztosan nem vállalnék ilyen jellegű munkát.

– Milyen volt a családi háttere, hogyan lett önből sportoló?

– Sokat köszönhetek a szüleimnek, akik megteremtették a hátteret. Ők mindketten egyetemet végzett emberek, gyógyszerészek, de nem volt olyan nyomás a részükről, hogy a munkájukat kell folytatnom. A szakedzői főiskolát végeztem el, nem volt sosem elvárás, hogy én is gyógyszerész legyek, hagytak sportolni. Egy négyéves kisfiam van, így persze nem volt túl jó, amikor elmentem egy hétre otthonról, de aki sportol, az megtanul ezekkel a dolgokkal együtt élni. Remélem, ő sem szenvedett olyan nagy hiányt amiatt, hogy kevesebbet látott. Mindig volt olyan hátországom, aki elfogadta, hogy az én életem az ilyen.

Életút

Vitsek Iván a BVSC-ben kezdte a pályafutását, majd a Kiskunfélegyházához került, ahol hosszú idő után első vidéki csapatként nyertek bajnokságot. 1994-től Ausztriában játszott, összesen 17 évet külföldön, ebből egy évet Németországban töltött. Összesen tizenkétszeres bajnok. Az idei szezontól kezdve ő lesz a férfi asztalitenisz extraliga legidősebb játékosa, miután korábbi kiskunfélegyházi csapattársa, Varga Sándor már nem játszik a bajnokságban. 2005-től 2009-ig az ifjúsági válogatott, majd 2015-től 2019-ig a serdülőválogatott edzője volt.