Nincs végtelen, tudni kell időben abbahagyni

– Meg lehetett lepni ezzel a díjjal?

– Hogyne! Főleg mert volt egy aktív, szorgalmas jelöltem, aki ötven éve tevékenykedik ebben a sportágban Magyarországon. Fél évig próbáltam összeszedni az eredményeit, majd kiderült, hogy mesteredző nem pályázhat. Mivel ő, Hanzlik János mesteredző, így szomorúan vettem tudomásul, hogy nem jelölhetem, közben viszont velem kapcsolatban jegyezték meg, hogy én mindenben alkalmas vagyok erre az elismerésre. Úgy kaptam meg a díjat, hogy másnak akartam örömet szerezni. Amikor a Magyar Edzők Társaságának egyik alelnöke, Mocsai Lajos küldött egy sms-t a díjról, egy picit elérzékenyültem.

– Milyen volt a edzői pályafutása?

– Szép és kerek még akkor is, ha az eleje nehezen indult. Minden területen csak úgy lehet maradandót alkotni, ha lelkiismeretesen és alázatosan tesszük a dolgunkat.

– Mire a legbüszkébb?

– Annak idején nagyon szomorúnak tartottam, hogy sok sportágban el kellett menni Szegedről ahhoz, hogy sikeresek legyenek, és a megfelelő pályát befussák a versenyzők. Arra gondoltam, hogy ebben a gyönyörű városban is lehet valami olyat csinálni, amely szép és szegedi marad. Így indult el az egész pályafutásom. 1973-ban majdnem oldalvonalra kerültem, itt jött egy kecskeméti kitérő, majd 1975. január 1-jétől végleg Szegeden maradhattam Fekete Istvánnak köszönhetően. Az abszolút nulláról sikerült alkotni: van egy korszerű edzőterme a sportágnak, volt egy 40 évig tartó baráti vonal Szeged, Csongrád megye és a német Brandenburg tartomány között. Olyan helyekre juthatott el a szakosztály, ahova más sportágak sem jutnak el, és Phenjan, Turku, Nizza, Bécs, Szabadka, Odessza révén a szakosztály nemzetközi kapcsolatai is példaértékűek voltak. Büszke vagyok arra is, hogy három olimpiai indulásnál voltam a háttérben, és talán valamit hozzá is tettem, hogy az ötkarikás játékokon részt vehettek a versenyzők. 18 vb, 30 Eb, számtalan bajnoki cím kísérte az utamat, mellette egyetemi és főiskolás bajnokságok, amelyeken a legnagyobb létszámú csapat a Szeged volt, és a város egészségmegőrzésében is volt szerepem az Izometria Kft. révén.

– És kire a legbüszkébb?

– Van olyan versenyző, nem is egy, akire nem azért vagyok büszke, mert olimpián, vébén vett részt, hanem mert a szakosztály munkája révén olyat kapott akár általam is, amelyért hálás a mai napig. Ahhoz, hogy egy élversenyző eljusson az eseményekre, nagyon sok konfliktuson át vezet az út, amely teljesen természetes. De van a másik oldal, aki a sport által egészségesebb lett, másfajta szemléletet tanult meg, közösségben fejlődhetett a személyisége, amely ma is kihat az életére. Ha konkrét személyeket kellene mondani, akkor senkit sem megbántva jut eszembe Balázsfi Zoltán, Balázs Mihály, Nagy Péter, Metál Attila, Bogdán István,  Gajda Péter, Ocskó Attila, Panka Márton és Komonyi Norbert neve.

– 2017-ben lépett ki a súlyemelésből, hiányzik egy picit is?

– Azt nem mondom, hogy néha nem gondolok rá, de nincs végtelen: az 56 év nagyon tartalmas és szép időszak volt, de tudni kellett időben abbahagyni. Bennem megszólalt egy hang, hogy állj, idáig és ne tovább. Nem szabad a húrt a végtelenségig feszíteni, és annyi példát láttam már, akik sokat tettek másokért, de dicstelenül fejezték be a pályájukat. Az 56 év az 56 év.  

– Hogyan telnek a mindennapok?

– Aktívan. 25 esztendeje az amatőr tenisz rabja vagyok. Van három fiú unokám, a családi körülményeim rendben vannak, de mindenhez kellett egy segítő családi háttér is, amely nem mindig volt konfliktusoktól mentes. Nehéz mindenkinek megfelelni. Aki kiemelkedőt szeretne alkotni, annak speciális személyiségi jegyei vannak, az nem nyugszik bele, ha valamit elsőre nem lehet megcsinálni.

– Újra végigcsinálná ezt az utat?

– 85 százalékban igen. Van 15 százaléknyi rész, amit másképpen tennék, de ahhoz meg kellene az a sok évtizedes tapasztalat, amelynek révén az adott döntésnél netán nem balra, hanem jobbra indulnék el.