A szegedi téglagyári gyűjtőtáborban született a vásárhelyi Balassa László, aki csecsemőként vészelte át a holokausztot

A vásárhelyi Balassa László a szegedi gyűjtőtáborban született 1944. június 20-án, onnan került rokonaival az ausztriai Strasshofba, majd bécsi lágerekbe. Csecsemőként vészelte át a holokausztot.

Imre Péter

– Később születtem, mint vártak, édesanyám azt mondta, valószínűleg azért, mert nem kívánkoztam arra a világra – kezdte történetét a vásárhelyi Balassa László holokauszttúlélő, aki a deportáláskor, 1944. június 20-án látta meg a napvilágot Szegeden, a téglagyári gyűjtőtáborban. A szülést a korábban a vásárhelyi kórházban praktizáló Kiss Menyhért vezette le, egy asztalon.


– Nem volt pardon, csecsemővel is menni kellett, mert aki zsidó, az zsidó – folytatta. – Tévedésből kerültünk Auschwitz helyett Strasshofba. Édesapámat, Balassa Györgyöt korábban vitték el munkaszolgálatosnak, 1945-ben hunyt el az ausztriai Welsben. Hat-hét éve tudtuk meg pontosan, hol nyugszik. Elmentünk, elbúcsúztunk tőle – mondta.

Balassa László az egykori Balassa-ház kapujában. FOTÓ: IMRE PÉTER

Balassa László az egykori Balassa-ház kapujában. FOTÓ: IMRE PÉTER

Németül jól beszélő édesanyja Ausztriában tífuszt kapott, ezért elkülönítették, csak később, egy bérház pincéjében találkoztak újra. A visszavonuló németek, ahol tudták, még kivégezték a zsidókat; ezt tervezték abban a bécsi lágerben is, ahol Balassáék voltak. Az SS-tiszt szólt nekik, hogy bújjanak el – így kerültek a bérházba. Ott a házmester akkor 10 éves lánya, Inge Winterberg játszott vele és megetette.


– Ezzel megmentett. Az édesapja is sokat tett értünk, mikor a nácik házról házra járva keresték a zsidókat, hülyének, vagy süketnek tettette magát, és azt mondta: nem vesznek semmit, menjenek innen – elevenítette fel az akkor történteket, amit ő apránként tudott meg. Kérdeznie kellett, magától senki sem beszélt róla, felnőttkorára állt össze teljesen a kép. Mikor közel egy év után hazatértek, németül szólalt meg először. Mikor Vásárhelyre érkeztek, üres házat találtak, anyja tudta meg, hogy a férje, ahogy akkor mondták, „odamaradt". A család korábban jómódban élt. Nagyapja a visszatérés után éppen talpra állt, amikor jött az államosítás.


– A családi legenda szerint én is sokat tettem azért, hogy megmeneküljünk: 5-10 perccel a bombázások előtt elkezdtem sírni, akkor tudták, védett helyre kell menni – mesélte Laci bácsi.

Címkék#holokauszt

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!