Két édesanyának

Remélem, most csak kettőtől kell bocsánatot kérnem, és egyben köszönetemet kifejeznem. „Kisanyuka, fusson!" című írásomra mondták el földbeverő véleményüket. Szeretném a tőlem telhető legkenetesebb hangon kimondani, hogy közösen írt levelük minden ajánlatával egyetértek, és egyetlen mondatot le nem írtam, ami ezt cáfolná. Hogy akkor mit köszönök? Néhány agyonismételgetett rigolyámat újra elmondhatom, immár fölszólításra is.

Az egyik. Újságot úgy is lehet olvasni, hogy az elején érzem, egye meg a fene, aki írta, „lehetőleg máma még", de így nem érdemes. Én kényes vagyok, akiről gyanítom, hogy nem az igazat írja, azét el se olvasom. A második. Isten báránya se én vagyok, aki elveszi a világ bűneit. Rosszul esik, ha valaki a másoknál szerzett ellenszenveit is rám önti. Köszönöm azt is, hogy visszarévedhetek pályakezdő koromra. Istenem, de rég volt!

Egyik írásomra egyszerre öten (!) jelentkeztek, és – ha lúd, legyen kövér – pörrel fenyegettek. Pedig csupán egyikük volt érintve. Ahhoz az egyhez el is mentem. Nagykéssel fogadott. A szalámit szeletelte vele. Most csak ketten értették félre soraimat, és mérhetetlen fönntartásaikat borítják rám. Nem mondom, hogy beleedződtem a közel négy évtized alatt, csípi a bőrömet. Megeshet, nem is kettejükkel szoktam találkozni valamelyik hídon. Istennek legyen hála, többen is vannak, akik szervezetük karbantartása céljából nem a bogyókat kapkodják be, inkább a mozgást választják. Őszintén mondom, nem értem azonban, mi a „maliciózus megjegyzés" abban, hogy „Vannak azonban sporthajlandósággal megvert emberek" is. Kéznél van a tanács is: ezt is át kellene gondolnom, mielőtt nézeteimet a széles nyilvánosság elé tárom. A „megvert" lenne a ludas?

Az említett öt hajdani megtámadóm óta biztosan tudom, vannak emberek, akik azt olvasnak ki minden írásból, amit akarnak. A tücsökciripelésből mérgeskígyó-sziszegést. Kazalszámra születtek megföllebbezhetetlen félremagyarázásokból följelentések ellenem illetékes helyeken. Mivel tudok védekezni? Jámbor és együgyű mondatokkal csupán: Se szívességből, de fizetésért nem ártanék senkinek. A véremben volt ez a meggyőződés már akkor, amikor nem akartam újságíró lenni – de ide egyik teljes kötetemet kellene idéznem. Ha nem eleve háttal állna írásaimhoz a két anyuka – édesanyának szeretem inkább nevezni őket, tulajdon Édesanyámra is emlékezve –, akkor szíves figyelmükbe ajánlanám, így azonban azt kérhetem csak, olvassák el még egyszer azt a kicsikét, amit most ellenemre értelmeznek.
Isten őrizzen, nem büntetésnek szánom! Vagyunk néhányan ebben az átokkal is megvert, áldott szép szakmában, akik úgy írnak – úgy igyekeznek írni –, ahogy némelyik édesanya a pulóvert köti. Ha a kész termékből csak egy szálat húz is ki valaki, oda az egész alkotmány.

Egészben maradva viszont melegíteni is képes. Talán a lelket is.
„Benzingőzben futni valóban nem egészséges, ebben az egyben egyetértünk az újságíróval." Ezt is köszönöm. Ha elkönyvelhetném, hogy valamennyi kedves olvasóm minden írásom legalább egy mondatával egyetért, már nem éltem hiába. „Sokak szeretnének kerékpározni, ideális talajon futni, görkorcsolyázni, labdajátékot játszani, stb., a szabadban, de Szegeden nagyon kevés az erre alkalmas hely. Talán ez is megérne egy rövid cikket." Köszönöm kedves egyetértésüket, kizárólag erről akartam szólni.

Arról a bizonyos porckorongsérvről még valamit, „ha már a gerincnél tartunk". Nem kívánom, hogy megtapasztalják. Erős esküvésem van arra is, legalább olyan erős, mint orvosoknál Hippokratészé, hogy csak a bizonyított tudományt terjesszem. Most is beszéltem azzal a professzorral, aki sorozatban operálja a gerinceket, meg az agyakat. Megfeküdtem műtőasztalát, kétszer is. Nekem adott igazat.
További jó egészséget, a kicsiknek is. És a köztünk való békességet kívánom mindkettejüknek, kezeiket csókolva:

H. D.