Hétköznapi Mártonok

Mennyire bájos, hogy szinte minden jeles napunkhoz valamilyen évszázados fogyasztási szokás társul. Mi sem természetesebb, hogy megesszük a libát is, szegény jószág pedig a holnap ünnepelt Szent Márton legfőbb támogatója volt, nem ezt érdemelné. De félre a viccel: a szárnyason kívül vajon eszünkbe jut bármi egyéb a majdnem kétezer éve élt emberről? A szerény életet élt egyházfiról, aki előtt – állítólag – tisztelegve borsos árú libalakomákat, borvacsorákat hirdetnek az éttermek? Pogányként született, keresztény életet akart élni, ahogy illett a köreikben, katonának állt, ha kellett, cselekedett: a rajta lévő ruhán kívül az összeset a fagyoskodó szegényeknek ajándékozta, a köpenyét elfelezte egy koldussal. Mesebeli szál is övezi: elbújt, mert nem akart püspök lenni, de a libák felgágogták a környéket, így mégis vezetővé választották. Ugye, nem is tűnik már olyan távolinak, múltba veszőnek a személye? Nemrég egy tizenéves fiúról írtam egy cikket, egy országos drámapályázatra jelentkezett, Szent Márton élete volt a téma, első helyezést ért el. A pályázóknak azt kellett megmutatniuk, mit tanulhat a ma embere a történelmi alaktól. Azt hiszem, tényleg nincs új a nap alatt. Nem számít, milyen évet írunk, az számít, hogy milyen emberként viselkedünk, hogyan élünk. Márton, a római légiós tiszt és a talán kelta, talán szláv asszony fia ugyanúgy érkezett erre a földre, ahogy minden ember. Lehetett volna másképp is, mégis legendává vált. Mindannyian egyszerű kislányként, kisfiúként jövünk a világra. Senki nem láthatja előre egy síró babában, hogy megváltó vagy elnyomó lesz belőle. Az elején még titok, mire viszi az az apró ember. De emlékezzünk Mártonra: ha nagy dolgok vannak a sorsunk könyvébe írva, az ólba is elbújhatunk előle, a küldetés akkor is megtalál.