Igazi gazdagság

Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi – Paulo Coelho mondatát leginkább azok az embertársaink érzik át, akik sosem látták a világot, mégis tudnak teljes életet élni. Mert képesek arra, hogy a tapintások és a hallottak alapján elképzeljék az alma pirosságát, a tenger kékségét, vagy a fű zöldségét. Nekünk, egészséges embereknek ezek alapvető dolgok, de sajnos vannak olyanok is, akik soha nem tapasztalhatják meg ezeket. Körülnézünk a mai világban, és mást sem látunk, mint a tinik azért könyörögnek, hogy fehér telefon helyett rózsaaranyat kapjanak, mert most az a menő, mások amiatt aggódnak, hogy a nekik tetsző autóból a „brillantschwarz" színű csak félév múlva készül el, míg a következő boltban a gyerek azért toporzékol, mert neki piros helyett kék színű játék kell. És bele sem gondolunk abba, hogy valójában mi is az érték: az, hogy mindenből a nekem tetszőt kapom, vagy hogy mindezt én láthatom? Melyik az igazi gazdagság? Talán ezt Reményik László író fogalmazta meg legjobban, szerinte ami születésünktől megadatik – mint például a látás – azt addig, amíg használhatóan kitart, nem az értékén kezeljük. Csak a hiány döbbent rá, micsoda kincset is kell nélkülöznünk. Egyébként a felnőttek részéről egyre ritkább az empátia, ezért is volt nagy öröm számomra, amikor a munkából hazafelé tartva a Pulz utcán kóválygó vak bácsit visszavezette a járdára egy férfi, mindeközben az autóját az út közepén hagyva, feltartva így a forgalmat, hiszen azon volt, hogy biztonságba helyezze embertársát. Emberségből mindenképp jelest érdemelt.