Egy lépés

Nem is olyan rettenetes régen, 2006-ban forgatta Koltai Róbert Csongrádon a Megy a gőzös című filmjét. Egészen pontosan a vasútállomáson forgott a kamera, a helyszínválasztással kapcsolatban az volt a stáb „legütősebb" érve, hogy tökéletesen visszaadja a húszas évek hangulatát. Csak sajnos az utasok bánatára nem a kétezer-húszasét, hanem az ezerkilencszázhúszasét.

Koltaiék jöttek, láttak, forgattak, majd elmentek, az állomás meg itt maradt, nagyjából ugyanolyan állapotban, mint tizenhárom éve. Vagy harminchárom. Vagy hetvenhárom.

Ha a századelőt idéző épület egyhamar nem is fog megváltozni, abba az irányba azonban tett egy jó lépést a vasúttársaság, hogy szebbek, ápoltabbak és legfőképp tisztábbak legyenek a néhol lepusztult, néhol azonban meglepően jó állapotban lévő állomások. Az állomási gondnokokkal a megyénkben is találkozhatunk majd több váróteremben.

Bár nagy divat szidni a MÁV-ot és egyéb állami szolgáltatásokat, én azért nem pattannék fel erre a dilivonatra. Vonatozni ugyanis szuper jó dolog, főleg, ha gyerekkel utazik az ember. A gyerkőcöt ugyanis nem érdekli különösképpen, hogy mondjuk a Taktaharkány–Miskolc vonalon tíz percet késik a szerelvény; az sokkal inkább foglalkoztatja, hogy mitől zakatol a vonat kereke, vagy hogy mi hajtja a mozdonyt.

Vonattal utazni ugyanis nem közlekedés, hanem kaland – jó, elismerem, néha a rossz értelemben. Akadnak télen hideg, nyáron meleg fülkék, zsúfolt vonatok és lekésett csatlakozások. De ha már tiszta teremben várhatjuk a következő vonatot, az már egy lépés a jó irányba.