Erkély első sor

Amikor a híradó után elsötétedett a Balaton Mozi nézőtere és hangtalanul osontak az apacsok Gojko Mitic vezérletével a jugoszláv hegyvidék sziklái közt, a 6./a osztály és én ugyanolyan hangtalanul hátraosontunk egészen a négyforintos helyekig. Délutános héten hetente legalább háromszor megtettük ezt délelőttönként. Mennyire gyerekbarát időszak volt, ellógni az edzésről, megnézni Winnettout, beérni időben a menzára, és édesdeden szundikálni az első órán. Középiskolában Derszu Uzala lett a legjobb barátom. Iskolai vetítésen láttuk, szovjet film, kötelező volt megnézni. Aztán jó ideig újranéztem, előbb hetente, később már csak havonta, majd néha-néha. Úgy jársz itt köztünk, mint Derszu a tajgán! Ezzel cikiztek a nagyszünetben. Ma már tudom, hogy ifjúkorom kedvenc filmje szovjet-japán és rendezője Akira Kurosawa. De igazából nem ez a fontos. A mozi számít, a vetítővásznon megelevenedő élet, az a pillanat, amikor a film előtti másodpercekben lenullázódik a számláló. Mert a sötétben a vetítő halk duruzsolása közben valami más kezdődik. Kétórányi csoda. Tudod Kirké, akkor jó a film, - mondta Bálint mintegy tizenöt évvel később - ha nem érzed, hogy milyen k... kényelmetlenek a „Vöcsi" székei és nem hallod a lehajtható ülőkék recsegését, mert meg sem mozdulsz. Mondta ezt akkor, amikor éppen negyedszer ültük végig a Párizs, Texast.

Nem tudom, hányszor mondhattam ki gyermekkoromban hétvégi matinék előtt a bűvös szavakat: erkély első sor. Hétköznapokra maradt a kétforintos kérés: földszint első vagy második sor. Sok év tel el, a pesti és budai mozik emléke halványodik már, mint ahogyan azoknak a moziknak az emléke is, melyek Szegeden vártak rám a '80-as évek elején. Dugonics, Vörös Csillag, Fáklya és persze a Szabadság, ahol akkoriban a város opera társulata játszott és várt a szomszédos színház felújítására.

Mára egyetlen „partizán" élte túl a csatát, a Belvárosi Mozi patinás épülete meghitt hangulatú termeivel, zegzugos lépcsőivel. Nekem ez maradt a MOZI, csupa nagybetűvel, és szerencsére gyermekeim is gyakran látogatják. Az űrsebességgel száguldó vizuális kultúra nem nyomta el bennük a film személyes hangulatának imádatát. Mert egészen más egy moziteremben ülve összemosolyogni, amikor E.T. ujjával a messzi távolba mutat. Hogyan nézhetnénk a számítógép monitora előtt egymás szemébe, hogyan érinthetnénk össze ujjainkat: haza, E.T. hazamegy!

Petró jános