A hattyúdalát is dudán fújta a szegedi Csonka Bukosza Tanács Ignác

Csonka Bukosza Tanács Ignác (1846–1927) alsóvárosi vízimolnár és bőrdudás híres ember volt Szegeden és tanyavidékén. Életében számtalan mulatságon, lakodalomban, toron du­­­dált, a szegedi kocsmai vi­­gasságok és népünnepélyek rendszeres szereplője volt.

Tö­­mörkény István jegyezte fel róla, hogy amikor a munka végeztével otthonában megszólaltatta dudáját, a messze hangzó zenére táncra perdültek a szomszéd házakban a fiatalok Alsóvároson. „Egy valamire való dudás van még a környéken, az sem juhász, ha­­nem vízimolnár, a teljes tisztességű neve ez neki: Csonka Bukosza Tanács Ignác. Valamire való rendes ember. Ritkán dudál már, de ha megteszi, illően hozzáöltözik. Vagyis panyókára veti a kabátot, és piros kendőt akaszt az övébe” – írta Tömörkény 1909-ben.

Juhász Gyula tárcát írt róla

És Bukosza Tanács Ignác hí­­res maradt akkor is, amikor a bőrduda lassan kikopott a használatból, s az első világháború után őt mint utolsó szegedi dudást emlegették. Juhász Gyula 1926-ban tárcát írt a Délmagyarországban egy dalversenyről, amelyet az idős Bukosza Tanács vívott egy kocs­­mai estén. Talán innen ma­­radt meg élménye a büszke dudásról, akinek a hangszere meghasadna szégyenében, ha divatos színházi nótát kellene játszania.

„Oly gőggel nézett a kocsmába szét, / Mint egy Homér. Mögötte volt a nép, // A mult, a puszták, egy magyar világ / Ujjongva sirtak a melódiák” – írta Ének Bukosza Tanács Ignácról című versében, amit a Nyugat 1935-ben közölt.

– Talán él még – vonogatták a vállukat az emberek, amikor a Délmagyarország újságírója a 78 éves Csonka Bukosza Ta­­nács Ignác látogatására in­dult 1925 augusztusában. Élt bizony, éppen fát aprított a komájánál, „a haja szénfekete, csak a bajusza fehér, de a teste zömök, semmi nyoma rajta az aggságnak” – így írta le őt Sz. Szigethy Vilmos a lapban. Az öreg dudás az alsóvárosi Pálfy utcában lakott, akárcsak Bálint Sándor. Ekkor már özvegy volt, maga főzött.

„Bemegyünk a lakásába, amely az udvar fe­nekén van a Pálfy ucca felső végén. Az előszoba alkóvos, há­­tul ágy, mellette vaskályha, azontúl a patka a szükséges edényekkel, plékanalakkal. Elöl a falon a dudák, ócska ruhák, báránybőrsüvegek, asztal két székkel. (…) Van belső szobája is, bú­torzata ágy a sublóddal, meg a tulipántos ládával. A falon olcsó petróleumlámpa, három esztendős kalendárium.”

A menyecskefejű duda

Csonka Bukosza Tanács Ignác elmesélte, hogy 1863-ban, a század legínségesebb évében lett dudás: „Hát a bátyám sze­­rette a mulatságot, s markot­verni volt Mezőhegyesen. Ka­­pott 11 forintot, amikor hazajött, ideadta, hogy szerezzek rajta dudát. Ősszel már mentünk lakodalomba muzsikálni. — Mikor volt az? — 1863 ban, a szűk esztendőben. Nem esett akkor egész évben eső, semmi se termett. Ráértem nyikogtatni.” A látogatás idején még megvolt legelső bőrdudája is, amelyhez fejet is faragott: – 1864-ben magam faragtam ezt a menyecskefejűt, ‘e – mutatta az öreg. A szegedi tanyás táj hagyományos dudájának ugyanis nem kecskefeje volt, hanem lányfeje. A mutatott dudafej két varkocsa fel volt hajtva, mivel akkor még így hordták hajukat a lányok. Aztán egy kecskefejű duda is előkerült, sípja nagy érték, így az öreg, mivel azzal Babarczy Antal dudás negyvennyolcban még a szegedi nemzetőrségnek muzsikált.

A „vetőpénzért” játszott

Muszáj Sz. Szigethy szavait idézni, milyen is volt az utolsó szegedi dudás, amikor játszott: „Az öreg most egész más ember lesz, művészileg ko­­moly, szinte megmerevedik a teste, a szeme élesen, rebbenés nélkül néz rám, szája összeszorítva. Csak a két karja, meg a keze működik. Közben felém bólint a kecske, ahogy már a munka lendülete kí­vánja. Cifrázza az öreg, már trillázik is, végül rájövök, hogy mit játszik. Feketeszáru cseresznye...”

Csonka Bukosza Ta­nács Ig­­nác ekkor már csak hét­­végente játszott „a Katona Jóskánál”, vagyis a Katona Jó­­zsef vendéglőjében százezer koronáért és a „vetőpénzért”, vagyis azért, amit a mulatozók vetettek a tányérjára. Bálint Sándor ekkor 21 éves volt, s élete alkonyán elmondta: emlékezett a bőrdudásra, hallotta is játszani, amint lakodalmakban muzsikált, vagy a regrutákat kísérte az alsóvárosi utcákon.

Szörnyen büszke volt a négy nevére

1927-ben a Délmagyarország (és a teljes szegedi sajtó) az utolsó szegedi dudás haláláról cikkezett. „Az öreg kitartott a régi kocsmák mellett, elkényesedett uraknak muzsikált. Azok már nem élvezték a nyekergést, amely nem szórakoztatta a dzsesz-bendhez szokott fülüket, csak a szemüket érdekelte a különös, ittfelejtkezett bőrduda, de akkor se sokáig” – írta Magyar László a lapban.

Csonka Bukosza Tanács Ig­­nác március 31-én, hétfőn a Szegedi Gazdasági Vasút ün­nepélyes átadásának napján fogta a dudáját, és a Gazdakör küldöttségének tagjaként elment Szentmihálytelekre, hogy az ottani állomáson mu­­zsikával köszöntse a kisvasút első szerelvényét. Egy másik szegedi lap, a Szegedi Friss Új­­ság szerint, mire a szerelvény Szentmihályra ért, „ott va­­lami titokzatos hangszeren harsogott a Rákóczi-induló”. Nem csoda, hogy a megnyitást végző Hermann Miksa ke­­reskdelmi államtitkár, egy „kegyelmes úr”, felfigyelt rá, és magához kérette. Az öreg be is mutatkozott, mivel „szörnyen büszke volt négy nevére”.

Az út szélén érte a halál

A Szegedi Friss Újság szerint Csonka Bukosza Tanács Ignác felszállt a vonatra, és még há­­rom megállón át, Alsótanyáig és vissza szórakoztatta a vasútavató vendégeket. A kíséretbeli uraknak meg is nyílt az erszényük, írta a Délmagyarország, a rögtönzött gyűjtés páratlan eredménnyel végződött, s az öreg dudás ötvenegynéhány pengőt számolt össze.

Ezután visszatért a szentmihályi Gazdakörbe, ahol mulatság volt. Estére már sok bort ivott, és a Nyári vendéglőben le akarták fektetni, ő azonban megmakacsolta magát, és gyalog indult haza a hideg éjszakában. A Szegedre vezető országúton leült pihenni, talán elaludt, ott érte a halál. A Délmagyarország szerint még halálán is hóna alatt szorongatta a dudát, a Szegedi Friss Újság szerint ellopták tőle, de mindkét lap úgy tudta: a dudálással szerzett utolsó keresetnek nyoma veszett.

Juhász Antal néprajzkutató, nyugalmazott egyetemi tanár kérdésünkre elmondta, Csonka Bukosza Ta­nács Ignác kecskefejes dudáját a vízimolnár halála után eljuttatták a szegedi múzeumba, ahol ma is őrzik.