Évszázados a horgászszenvedély Szegeden

„Mint minden vízparti városban, Szegeden is sokakban (…) felébred az őshalász.” Merészségtől függ, a horgász „kiváltja-e a 16 pengős horgászati engedélyt, vagy engedély nélkül, ezer veszedelemmel szembeszállva hódol a bizonyára nemes sportnak”– olvastuk az 1920-as évek Délmagyarországjában.

Állami alkalmazottak, cigányzenészek, munkanélküli iparosok horgásztak leginkább ekkor az újság szerint. A „picés” hajnali kettőkor kelt, rendbe hozta a „három méter hosszú botokból és kilométeres zsinegekből, hatalmas acélhorgokból álló halászkészségét és először is betért egy snapszbutikba”. A folyóparton a csalétkezés után folytatódhatott a pihenés.

Napfürdőző halak

Orvhorgászos, vagy inkább orvhalászos történetet is osztott meg az olvasókkal az 1927. augusztus 7-ei Délmagyarország: a vasúti hídnál nyélre erősített hálókkal emelték ki a halakat. Amikor az egyik alak megszólalt, pedzi már valami a hálót, a háta mögül a halőr felelt: „Pedzi ám, de nem a hal, hanem én!” Az orvhorgászok azzal védekeztek, nekik közük nincs a halakhoz, biztosan napfürdőzni feküdtek ki a partra. A viccelődés nem mentette meg őket a büntetéstől.

Ingyen picézés

Szeged mellett a húszas években egyébként ingyen is lehetett pecázni, azaz, ahogy ekkor fogalmaztak, picézni. Legalábbis egy ideig: nem tudjuk, 1927-ben megvolt-e még a „vadhalak” tanyája. M. L. monogrammal jelent meg lapunkban 1924. augusztus 15-én a Vadhalak a szegedi határban című írás: ezek nem harapós halak voltak, hanem olyanok, amelyekre „az államhatalom még nem terjesztette ki adó- és illetékszedő hatáskörét, (…) mert még nem szerzett róla hivatalos tudomást.” Szőreg és Deszk határában évekkel azelőtt vadvíz fakadt föl, nem tudott elszivárogni, néhány év után nyüzsögtek benne a potykák, durbincsok.

A gyerekek vették észre

A gyerekek figyeltek fel először a lehetőségre, „az öregek már csak akkor szereztek róla tudomást, amikor picevessző lett minden ágból, amikor varsává változtak az összes kosarak és szigonnyá a kerítések lécei.” Minden kisgazda halászmester lett a környéken – hamarosan pedig Szegedre is eljutott az ingyen hal híre. „Hajnaltájban minden nap benépesednek az országutak, megindul a város a szabad vizek felé.

Vékonydongájú B-listások és sápadt képű munkanélküliek keskeny vállán leng a picerud”, estére volt, aki „40-50 halat fűzött napi zsákmányként koszorúba”. Azt nem tudjuk, meddig élt a lehetőség. Azt viszont igen, hogy megélt itt minden állóvízi faj. Maradt bőven a „bennszülötteknek” – de azért irigyelték a „bevándorlóktól” a zsákmányt.