2015.01.16. 19:01
Megmentette az életét, mégsem lett a felesége
Történelem - Megmentette egy férfi életét, aki a vőlegénye lett, mégsem házasodhattak össze. Kiváló pedagógus volt, de sokáig nem kapott kitüntetést – amikor végül mégis, nem ment el átvenni. Stenger Gizella szigorúan meghagyta: a papon kívül más ne legyen ott a temetésén. A tanítványok ezt az utolsó kérését nem teljesítették. Tudjuk-e, mit ér egy tanári életmű?
Idén nyáron fehérmárvány emléktáblát állíttatott a makói kereskedelmi és közgazdasági szakközépiskola egy magyar–történelem szakos tanárnőnek. Termet neveztek el róla, időszakos kiállítással emlékeznek rá. Megtakarított pénzét a városi gimnáziumra, házát a szakközépiskolára hagyta. Itt tanult. Stenger Gizelláról (1924–2009) a mai tanulók azt tudják, hogy diákokat segítő alapítvány viseli a nevét. Pedig élete, ha regényt írnának belőle, ajánlott olvasmány is lehetne.
Stenger Gizella 1946-ban iratkozott be a szegedi egyetem magyar–német szakára, kollégista is volt. Aztán egyszer táviratot kapott: meghalt az édesapja. Egy időre otthon neki is jutott munka: „vonattal jártam be az egyetemre, és délutántól már itthon dolgoztam a szakmában, mégpedig puha, fehér márványon kezdtem gyakorolni a vésést. Sok könnyem hullott rá..." – idézi fel egyik tanítványának, Mónusné Erdei Irénnek írott levelében. Ez, ahogy több tanítvány és kolléga visszaemlékezése, olvasható a Marosvidék folyóirat 2009. decemberi számában.
Az édesapa, Stenger István kőfaragó először hallani sem akart arról, hogy lánya továbbtanuljon. Mivel közösségét segítő, jó református is volt, amikor szóba került, hogy a felső kereskedelmi iskolában lányosztály indulhat, ha összejön húsz diák, biciklire ült, végigjárta az ismerősöket, hogy rábeszélje őket arra, amitől addig maga is ódzkodott. Tehetséges inasát is gyámolította, karácsonyra télikabátot adott neki ajándékba. Azután nagyon megharagudott rá. „Stenger kőfaragómester inasának különös öngyilkos-kísérlete" – így taglalja az esetet a Makói Újság 1939. augusztus 12-i, esti száma. A lap apróra részletezi, milyen kép fogadta a mester feleségét és lányát, amikor reggel 8-kor hazaértek a piacról, s benéztek a műhelybe. „Az asszony nem vesztette el lélekjelenlétét. Esze és szíve helyén lévén, gyorsan intézkedett. Leányát az utolsót rugdaló fiú segítségére küldte, maga pedig késért futott. A leány bátran átölelte a kötélen függött tanonc lábait s mindaddig felemelve tartotta, míg anyja a késsel visszatért s elvágta a kötelet." „Egy kis főnöki szigor" – intézi el a hírlap az akkor 18 éves Kamenyeczky István elkeseredésének okát. Stenger bácsi azért teremtette le a fiút, mert megtudta, hogy az beleszeretett a lányába. Végül a fiú nem nála, hanem Szegeden szabadult föl, kiváló eredménnyel. A vonzalom mégis kölcsönös lehetett a fiatalok között, mert Gizelláról később azt mondták, menyasszony.
A család síremléke a református temetőben. Együtt maradtak. Fotó: Szabó Imre
Elbúcsúztak egymástól
Tovább is tanulhatott, nem tudni, milyen otthoni viták, kompromisszumok árán. Magyar–történelem szakos tanárnő lett, előbb Hódmezővásárhelyen, majd 1951-től a makói József Attila Gimnáziumban tanított. Az 1956-os forradalom itt érte. Az igazgatót, aki egy rendből kilépett jezsuita, Marczis Vilmos volt, ekkor felfüggesztette a tantestület. – Gizike kapta a feladatot, hogy mint szakszervezeti titkár, beszéljen – emlékezik Tóth Ferenc történész, egykori kolléga. – Ő pedig elég határozottan szólt. Elismerte az igazgató érdemeit, de bírálta is a vezetését. Évekkel később elmondta, ez a helyzet nagyon kellemetlen volt neki.
A tanárnő a felforgatott irodában megtalálta a róla készült igazgatói jellemzést. A rettegett Marczis szuperlatívuszokban írt az ő óráiról... A magánéletében is fontos változás következett. István Budapesten úgy döntött, elhagyja az országot. Gizike pedig nem ment vele. – Fölutazott hozzá, hogy még egyszer találkozzanak – halljuk Tóth Ferenctől. – Elbúcsúztak egymástól. Később a nyomozók emiatt még vagy tíz évig vegzálták: vallja be, hogy azért utazott Budapestre, hogy részt vegyen az eseményekben! Ez is közrejátszhatott abban, hogy zárkózottá vált. Mind éreztük ezt a kettősséget: ragaszkodott hozzánk, becsült minket, ugyanakkor félt is kiadni magát.
Stenger Gizella, a József Attila Gimnázium tanára. Egyszeri, megismételhetetlen órákat tartott a diákok szerint. Fotó: DM
Mindebből a diákok semmit sem láttak. Azt érezték, kiegyensúlyozott, egyenes emberekké próbálja nevelni őket, akik akkor sem jönnek zavarba, ha beszélniük kell az érzéseikről. „Pszt. Jön! – ismételte meg a hetes halkan, és abban a pillanatban belépett magas nyakú csipkeblúzban, szép fényes, fekete haját karádysra igazítva, be az osztályba a Stenger. Felment a katedrára – a levegő felforrt körülötte – és kezdetét vette a mindig egyszeri, megismételhetetlen előadás, vagy inkább happening" – írja róla Jámborné Balog Tünde.
Ha azt mondta, nem, akkor nem
– Mindenkit a vezetéknevén szólított, de ez az ő szájából nem hivatalosan hangzott, inkább szeretettel – mondja Tatár Rózsa. – Virágot vettünk a névnapjára, én pedig köszöntőverset írtam neki.
A fiatalabb kollégák biztosan csodálkoztak rajta, hogy Gizella sohasem kap kitüntetést. Azon is megdöbbenhettek, hogy miután nyugdíjba ment, többé nem lépte át a gimi küszöbét. Első osztályának ötvenéves érettségi találkozójára magnófelvételen üzent, és a Makó Város Nevelésügyéért kitüntetés átadására sem ment el, egészségére hivatkozva. – Az utolsó években szinte ki sem mozdult a szülői házból. Amikor egyszer nála jártam, megmutatta a bőröndöt, amelyben ott sorakozott István több száz levele. Szinte életük végéig tartották a kapcsolatot – mondja Tóth Ferenc. Egy ideig szeretett tanítványai látogatták. – Nagyokat beszélgettünk, ezek a találkozások sokat jelentettek nekem – mondja Tatár Rózsa. – Aztán egy alkalommal elővette azt a bizonyos névnapi versemet, és visszaadta azzal, őrizzem tovább én. Végül levelet írt: rosszul van, most már ne látogassam. Kétségbeestem, és úgy fogtam föl ezt, mint segélykiáltást: odamentem. Ám ha Gizi néni valamire azt mondja, nem, akkor nem. Nem engedett be, hiába próbáltam mondani, hogy én nem kaptam tőle levelet. Neki nem lehetett hazudni.
A tanárnő szülői háza. Nem börtön, hanem menedék. A szerző felvétele
Tanítványai tudták róla, utolsó kérése az, hogy kora hajnalban temessék, és csak a pap legyen ott. „Bocsáss meg, hogy tizenegyen ott voltunk 2009. augusztus 17-én az osztályunkból... Én is hibás voltam ebben" – vallotta meg visszaemlékezésében a Budapestről hazatért Juhász Ilona. Stenger Gizella szüleivel közös sírja fölött szobor áll: lány, félrehajtott fejjel, leeresztett bal kezében koszorú.
Kamenyeczky István, „a rendkívül érzékeny ifjú" 1948-ban Budapestre ment, dolgozott, szobrászatot tanult, érettségire készült, és mivel Fischer Annie is fölfigyelt szép énekhangjára, operaének-leckéket vett. Az 56-os forradalom után, Ausztriában elismert szobrász lett. Megnősült. Amikor 2000. július 4-én meghalt, felesége, leánya, nevelt fia gyászolta. „Gazdag munkásságából világhírű lett a mauthauseni szimpozionra faragott áldozati kő." Ez a kemény gránitból készült emlékmű később „a szabadság világítótornya lett" a magyar–osztrák határnál, a vasfüggöny elbontásának jelképe. Az idézett részek Stenger Gizella gépelt, kézzel javítgatott jegyzetlapjáról valók. – Amit Gizike fontosnak tartott, azt pirossal gépelte. Íme, ezt végig pirossal írta – hívja fel a figyelmet Tóth Ferenc.
