Anyák napja - utólag

Nem elsősorban magunkról, a kisgyerekes anyukákról szeretnék írni, hiszen - ha más nem is - mi tudjuk mit teszünk meg a gyerekért, a családért nap mint nap. Hogy nem egyszerű a tűz őrzése 8-10 órai munka és a házimunka mellett. Hogy nehéz egyensúlyt találni és mindenhol legalább elégségesen helyt állni. Inkább azoknak szeretnék most köszönetet mondani, akik segítenek ebben a kaotikus útkeresésben. Mi olyan szerencsések vagyunk, hogy két extra szupernagyink is van. Mindketten szeretik a gyereket, ami a barátnőim beszámolója alapján nem is annyira természetes. A mi mamáinknak viszont az. Még akkor is, ha egyiküknek Richárdunk a harmadik unokája. De nemcsak a gyereket szeretik, hanem bennünket is. És ez nemcsak a puszikban, az ölelésekben nyilvánul meg. Hanem abban, hogy szó nélkül, felváltva mennek a kicsiért a bölcsibe, ha szükség van rá. Vagy hogy főtt vacsorát pakolnak. Vagy "csak hoznak egy kis gyümölcsöt a gyereknek" - ami legalább 5 kiló alma és banán. Vagy hogy "nem emlékeznek" mennyit fizettek a ruhajavítónak egy gyerekruha és egy női farmer zippzárcseréjéért. Sorolhatnám még, és szivesen sorolnám. Mert hálás vagyok. Amiért mellettünk állnak, azért, hogy csak nagyon-nagyon ritkán törünk borsot egymás orra allá, hogy nem telepednek ránk, hogy mindig nyitott ajtóval fogadnak, és hogy nem haragszanak akkor sem, ha két napig nem telefonálunk. Gabimama! Tatamama! Szeretünk benneteket!