Nem engedte a szíve, hogy megszabaduljon gyűjteményétől, amelyet 30 éve gyarapít, szalvéták teszik boldoggá Verát

– Több mint harminc éve gyűjtöm, többször abbahagytam, és újrakezdtem. Számos meghatározó fordulat történt az életemben, ezek közül az egyik, amikor a gyermekem Németországba költözött. A vejem brazil, ott is jártam, onnan is szereztem különleges szalvétákat – kezdte a bordányi, de Ásotthalmon élő Tóth Sándorné Ve­­ra, aki egy nagy dobozból pa­­kolta ki a szalvétákat.

– Sok olyan darabom van, amit máshol is láttam, de a lényeg, hogy én tudom, honnan származik. Minden szalvétámhoz személyes élmény kö­­tődik. A lányom, Veronika Párizsban volt nászúton, de csak a páromnak van jogosítványa, ezért együtt mentünk. Ez például ezért különleges a számomra – mutatta az egyik párizsi kávézóból származó darabot. Németországból, Olaszországból, Ausztriából és Bra­­zíliából is vannak szalvétái.

– Nemrég újra fellángolt bennem a szenvedély. Baján voltunk az egyik halászcsárdában, ahol mellettünk egy 70. születésnapi bulira készülődnek, díszítették az asztalokat, hajtogatták az ünnepre készült egyedi, 70-es számmal ellátott szalvétát, amihez véletlenül többször is hozzáért a kezem. Mondom magamnak, öregasszony létemre csak nem fogom elhozni, így végül nem loptam el, pedig alig bírtam ki, ugyanis számjeggyel díszített szalvétám még nincs. Persze vehetnék, de ezért nem fogok megvásárolni 30-40 darabot több száz forintért – magyarázta.

Volt egy időszak, amikor szerette volna eladni, pénzzé ten­­ni a gyűjteményét Vera, de vé­gül, mint mondta, a szíve nem engedte. – Nem ugrik be, melyik a legelső, de ha meglátom, tudni fogom. Ő az! – húzta elő féltő gondoskodással a kék mintákkal díszített szalvétát. – Az ötvenedik születésnapomat Németországban egy kínai étteremben ünnepeltük. Az ét­kezés végén hozták a szerencsesütit, és nekem egy szalvétán kis pohárban rizspálinkát. Nagyon örültem neki, elvettem a szalvétát, mire mutatták, hogy a pálinka az ajándék – me­­sélte nevetve egy másik szalvéta történetét.

Az 1450-es években még vászonból szőtt szalvétát használtak. A főúri palotákban és a királyi udvarokban mindenki a földig leérő abroszba törölte a kezét és a száját. A korabeli szalvéták még textíliából készültek, főleg damasztból, amelyre vagy szitanyomással nyomtatott, vagy kézzel hímzett ábrák kerültek. A papírszalvéta jóval később, a 19. század végén született meg, amikor a papírgyárak már olcsón elő tudták állítani a megfelelő minőségű papírt.