Magunkra maradtunk a halállal: A szaploncai vidám temetőben ma is vicces sorokkal búcsúztatják az elhunytakat

A túlvilágba vetett hit fontos alapja a magyar parasztság halálfelfogásának Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató szerint, amely nemcsak a folytatás bizonyosságát, de felelősséget is ró az emberre. Úgy kell élnie, hogy az kihat a halál utáni életre is: mindenki érdemei szerint jut a mennybe, a purgatóriumba vagy a pokolba. A keresztényeket vigasztalhatja a gondolat: az elválás csak ideiglenes, hiszen akiket szerettünk, találkozunk velük a túlvilágon.

„Itt nyugszom én, olvasod te. Olvasnám én, és nyugodnál te" – hirdeti egy csíki sírfelirat, de ennél cifrább szövegeket is rejtenek a szomszédos ország, Románia magyarok emlékét is őrző temetői.

 „Itt nyugszom én idelenn / Braic Ileana a nevem / Volt öt legénygyermekem / Isten tartsa valahányat / Neked Griga megbocsátok / Bár a késed belémvágtad / Mikor leszúrtál részegen, / De eltemettél tisztesen." Szaplonca Máramaros megyei községben hasonló versekkel búcsúztatják a holtakat a vidám temetőben.

„Jó már neki, hát még nékem"

1935-ben festette Stan Ioan Pătraş mester az első élet- és arcképeket a sírkertbe. A jellegzetes szaploncai kékkel színezett képek faragottak, mára úgy nyolcszáz darabjuk díszíti a temetőt, amelyet az UNESCO is védelmébe vett. A képeket a fentihez hasonló szövegek egészítik ki, köztük magyar feliratok is olvashatók: „Itt nyugszom idelenn / Pop Ion Pipis a nevem / Megfizettem mindenért / Ahol a halál elért / Valahol Mires hegyén / Rámjött a vagonkerék. / Játékban elmerültem / Vonat alá kerültem. / Anyám sirat vár haza / Nem múlik a bánata."

A vidámság alapvetően távol áll a hagyományos paraszti halálképtől, de szép számmal gyűjtöttek korábbról a halált parodizáló emlékeket. Feszültségoldás, tanítás, szórakoztatás – változó, mi ihlette ezeket az elmésségeket Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató szerint. A nevető fejfáknak nevezett jelenségről például fotók nem tanúskodhattak, csak a szájhagyományban léteznek. A „Nehéz munkája után drága kántortanítónk pihen itt, ki évekig verte az orgonát, tanulóit, feleségét, gyerekeit" és az ehhez hasonló sírversek általában olyan emberekről szólnak, akik megszegték a közösség szabályait, vagy negatív életpéldát közvetítettek az utódok felé.

A halál mára olyan tabuvá vált, mint korábban a szexualitás" – Gyöngyössy Orsolya néprajzkutató

 „Itt nyugszik Tóth Márta, feleségem, / jó már neki, hát még nékem!" – így hangzik egy másik gúnyvers, amelyet már-már viccként lehetett mesélni.

Csak a gyémánt örök

 Mára több-kevesebb sikerességgel kiszorítottuk a halált a mindennapjainkból: az életszeretet, az életigenlés és a jólét néz ránk mindenhonnan. Ha csak a reklámokat és az óriásplakátokat vesszük, ezekből is kiolvashatjuk a hosszú fiatalság és a kellemes öregkor titkát.

– A halál mára olyan tabuvá vált, mint korábban a szexualitás volt – meséli a néprajzkutató. Ennek az „elidegenedésnek" azonban megvolt az ára. Hogy a halállal való viszonyunk rendezetlenné vált, mutatja többek között a sok elkeseredett, érzéseivel magára maradó gyászoló. A régi korok szigorú és rendkívül bonyolult temetkezési rítusainak pontosan az volt a feladatuk, hogy választ adjanak a múlandóság kihívására. Segítsenek megélni a gyászt, lejutni „a verem legaljára" – majd megmutatni onnan a kiutat.

A lélek túlvilági boldogságát biztosító szertartások célja nem csak az volt, hogy békét szerezzenek a holtaknak: a hátramaradottakat is feloldozták a halál terhe alól. – Mindenki nyugodtan élhetett a saját birodalmában: az élők az élőkkel, a holtak a holtak közt. Hiszen szokások és hiedelmek bonyolult szövevénye őrködött a kiegyensúlyozott állapotok felett – mondja Gyöngyössy Orsolya.

Lélekűzők és lélekhívók

A 20. században a hagyományos paraszti társadalom és életforma felbomlásával ez az egységes világnézet is darabjaira hullott. Ma már a halál „látványától" is sikeresen megkímélhetjük magunkat: erre egy teljes iparág épült temetkezési vállalatok formájában. Korábban a család feladata volt a test előkészítése, a sír kiásása és az éjszakai virrasztás is. Ennek az elsődleges tapasztalatnak az elvesztése a haláleset tudatosulását is rendkívül megnehezíti, hiszen a halott szinte „virtuálissá", a veszteség megfoghatatlanná vált – mutatott rá a szakember.

Mi az, hogy mások jelmezben Hallowween-buliznak, míg mi csendesen gyertyát gyújtunk halottak napján? – Az angolszász hagyományok alapja ugyanaz, mint a hagyományos keresztény kultúrkörben – magyarázta a néprajzkutató. Eszerint halottak napja környékén vékonyabb a határ az élők és a holtak birodalma között, könnyebb az átjárás. Mi fogadjuk az „át- vagy visszajáró" lelkeket. November 1-jén égő gyertyát teszünk az ablakba, hogy a fénye segítségével odataláljon a halott lelke, kis sót és vizet is rakunk az asztalra, hogy megvendégeljük őket. Az angol vagy amerikai területeken visszariasztani próbálják őket, az ijesztő jelmezekkel az ártó lelkeket próbálják elűzni. A buli, a zaj, a szórakozás is ennek az eszköze, két különböző hozzáállásról van csupán szó.

A leggyakoribb eset, amikor egy sírfelirat véletlenül lesz humoros: a jó szándékú, amatőr poéták kínrímeket szorítottak bele, esetleg a helyhiány miatt félreérthetők, pontatlanok lettek. Léván található erre egy furcsa példa: „Itt nyugszik Bánás Péter executor (adóbehajtó), élt 66 évet, hálából emelték az adózó polgárok." Máskor a szavak jelentése változott, emiatt váltak a ma élők számára humorossá – nem annak szánt – sírfeliratok: „Itt nyugszik egy szűz, jámbor, siratja kisfia, Sándor." A szüzet itt eredetileg „ifjú, fiatal" értelmében használhatta a kőfaragó.