Tanácsköztársaság: 133 napon át tartó különös álom

A Horthy-korszakban halálos ellenség volt, a második világháború után misztifikálták, Kádár János alatt pedig a helyén próbálták kezelni. A rendszerváltás őt és a Tanácsköztársaság emlékét is végképp messzire sodorta.

A nyolcvanas években a forradalmi ifjúsági napok második állomásán, március 15-e után és április 4-e előtt arra illett, kellett emlékezni a Tanácsköztársaság kikiáltása kapcsán, hogy március 21-én Kun Béla vezetésével a munkások és a parasztok átvették a hatalmat Magyarországon, a gazdagokat jól megleckéztették, paraszt- és munkásgyerekek százai nyaralhattak életükben először a Balatonnál és mindenki boldog volt.

Utolsó nap az első (Nép)köztársaságban

A helyzet azonban nem volt ennyire egyszerű. Mint utóbb kiderült, az első Magyar (Nép)köztársaság fennállásának utolsó napján 1919. március 20-án a Berinkey Dénes vezette kormány megkapta a világháborút lezáró békeszerződés döntésének dokumentumait, a Vix-jegyzéket. Annak tartalmát – a román csapatok előrenyomulását és egy kelet-magyarországi semleges zóna kialakítását – Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök nem fogadta el, s más kiutat nem látva arra kérte a kormányt, mondjon le, s egyúttal kezdjen tárgyalásokat a kommunistákkal, akikkel közösön szociáldemokrata kabinetet alakítottak volna, s közben Károlyi is megtarthatta volna államfői tisztségét.

1919. március 21.: Garbai Sándor (kiemelkedik a tömeg közepén) kikiáltja a Tanácsköztársaságot.Archív fotó: DM/DV
Egy különös „vállrándítás"

Március 21-én a Gyűjtőfogházban meg is kezdődtek a tárgyalások a bebörtönzött Kun Béláékkal. A szocdemek elfogadták a kommunisták programját, a két párt pedig Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült. Károlyit telefonon értesítették, hogy a polgári demokratikus köztársaság megszűnt létezni. Tudatták vele továbbá, hogy az ő aláírásával, de előzetes hozzájárulása nélkül kiáltványt tettek közzé, amelyben bejelenti, hogy lemond, és „átadja a hatalmat a proletariátusnak". Károlyi mindezt tiltakozás nélkül tudomásul vette, és visszavonult a politikától. A Forradalmi Kormányzótanácsnak elnevezett kormány elnöke Garbai Sándor lett, tényleges vezetője azonban Kun Béla volt, aki a legfontosabbnak ítélt tisztséget, a külügyi népbiztosságot kapta.

Garbaiék azonnal rendeletet hoztak a Vörös Hadsereg felállításáról, forradalmi törvényszékek létesítéséről, a csendőrség és a rendőrség megszüntetéséről, a Vörös Őrség megszervezéséről – ennek egyik vezetője az ifjú Rákosi Mátyás lett. Átszervezték a gazdaságot, állami tulajdonba vették az üzemeket, bankokat, bányákat, iskolákat és a 100 katasztrális hold feletti földbirtokokat.

A legnagyobb rémtettek azonban a „Lenin-fiúkhoz" kötődnek. Az eredetileg cipészsegédként dolgozó Cserny József vezetésével Szamuely Tibor népbiztos egyetértésével egy körülbelül 200 fős különítmény alakult a fent említett néven. Páncélvonattal járták az országot, s mindenütt felléptek a tanácsköztársaságot „veszélyeztető" személyekkel szemben. A vörös terror idején a meggyilkolt ártatlanok száma máig sincs pontosan feltárva, egyes kutatók szerint az megközelíti az 500 főt.

A libás asszony szobra Szegeden. A tanácsköztársasági emlékmű egykor a Stefánián, a színházzal majdnem szemben állt. Archív fotó: Móra Ferenc Múzeum
Katonai sikerektől a bukásig

Ám az igazi veszélyt nem a Lenin-fiúk által meggyilkoltak jelentették a Tanácsköztársaságra, hanem a román hadsereg, amely az antant hallgatólagos támogatásával április 16-án átlépte a keleti országrészen meghúzott demarkációs vonalat, s mélyen benyomult az országba. A Vörös Hadsereg egészen a Tisza mögé vonult vissza. A válságos helyzetből a védelem gyors átalakítása, a tömeges mozgósítás hozott megoldást – munkás- és parasztszázadok alakításával a hadsereg 200 ezer fősre duzzadt. Stromfeld Aurél vezérkari főnök vezetésével május 20-án megindult az általános ellentámadás. A Kádár-korszak történelemkönyveiben dicsőséges északi hadjáratnak aposztrofált hadműveletben a magyar csapatok három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. Fontos közjáték volt az is, hogy június 16-án közben Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Jól jellemzi a kort és a kommunista eszme túlzott követését, hogy a visszafoglalt városokra nem a magyar trikolór, hanem vörös zászló került.

Szegeden a helyzet

Szeged sajátos helyzetbe került az első világháború után. A Bánát és a Bánság miatt kialakult jugoszláv–román vita miatt ugyanis francia csapatok vonultak be, és városkormányzóságot alakítottak. A proletárdiktatúra alig érintette meg a csongrádi megyeszékhelyet, ehelyett egy polgári demokratikus viszonyok között zajló politikai élet folyt a városban egészen az 1920-as nemzetgyűlési választásokig.

A katonai sikereket látva Clemenceau francia miniszterelnök június közepén jegyzéket intézett Kun Béláékhoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a magyar csapatokat északon vonják vissza e határok mögé. Cserébe a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői – hosszas vita után – elfogadták a javaslatot. Később kiderült, ez a döntés a bukásukba került. Június 30-án az antant követelésének eleget téve megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a románok nem mozdultak a Tisza mellől. Sőt offenzívát indítottak Budapest elfoglalására. Az addigi hadseregparancsnok Stromfeld lemondott, az új vezető, Julier Ferenc pedig látva a túlerőt, elárulta a néphatalmat, és a támadás terveit átadta a románoknak. Julier később egyébként a Horthy-hadsereg főtisztje lett. Augusztus 2-án a román királyi hadsereg előőrsei megérkeztek Budapest határába, két nappal később az antant tilalma ellenére bevonultak a fővárosba, és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget, munkászászlóaljakat, és a Vörös Őrséget. Augusztus 6-án pedig a Friedrich István nevével fémjelzett ellenforradalmi csoport lemondatta az akkor már Peidl Gyula vezette kabinetet, és átvette a civil kormányzást. A tanácsköztársaság 133 nap után így véget ért.

A külügyi népbiztos

Kun Béla köztisztviselői zsidó családban született Szilágycsehen 1886-ban. Zilahon és a kolozsvári kálvinista középiskolában végezte középfokú tanulmányait, majd a kolozsvári egyetem joghallgatója lett, ám 1904-ben félbeszakítva tanulmányait, újságíróskodni kezdett Kolozsvárott és Nagyváradon. 1906-ban magyarosította a nevét Kunra. Cikkei miatt többször állt bíróság előtt. 1907-ben fél éves fogházbüntetésre ítélték, amit a szegedi Csillag börtönben töltött le. Az I. világháború idején besorozták, 1916-ban orosz fogságba esett. Az oroszok egy uráli hadifogolytáborba küldték. Itt lett végleg kommunista. 1918. november 17-én tért haza Budapestre, november 24-én megalakította a Kommunisták Magyarországi Pártját, amely központi bizottságának elnöke lett. Három hónappal később egy utcai lövöldözés miatt letartóztatták, így került a Gyűjtőfogházba, ahol aztán később tárgyalt a szociáldemokratákkal. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, ottani szociáldemokrata elvtársai egy elmegyógyintézetben bújtatták el; de a hatóságok felfedezték, és internálták; 1920 nyarán kiutasították Ausztriából. Szovjet-Oroszországban telepedett le – soha többé nem tért haza. Halálának időpontja kérdéses, 1938-ban vagy '39-ben a sztálini önkény áldozata lett, kivégezték.

A Forradalmi Kormányzótanács tablója

Fentről balról jobbra: Kun Béla, Pogán József, Garbai Sándor, Erdélyi Mór, Rákosi Mátyás, Varga Jenő, Landler Jenő, Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely Tibor, Kalmár Henrik, Lukács György, Ágoston Péter, Rabinovics József, Szántó Béla és Hevesi Gyula.