Hogyan lettem óvóbácsi?!

Az iskola sem jött be, sem a műszaki rajz, sem az ép. ipari tantárgyak. A törin kívül nem tanultam semmit (annál többet az iskola másodlagos, latens anyagából), viszont hatalmas, élet-halál harcot vívtunk a focimeccseken, az iskolai bajnokságokon, jókat röhögtünk egymáson, az órákon, rettegtünk, mikor rettegnünk kellett, ellógtuk az ellóghatót, szóval viszonylag gondterhelten repült el a 4 év.

 Természetesen mocorgott bennem a hova tovább is, de igazából, csak abban voltam biztos, hogy mi nem akarok lenni. Az óvodaped.-i pálya felsejlett bennem, ha nő lennék, talán ezt választnám, de férfinak teremtődtem... Az érettségi után munkát kellet keresnem, gondoltam a napközi képesítés nélkül kezdésnek jó lesz.

Több iskolába bejelentkeztem Kistelek környékén (akkor szinte mindenütt volt üres állás), választ aug. végére igértek. Végül Ópusztaszeren kötöttem ki, ahol napközis állás nem volt, ám az oviban két hely is üresen tátongott. Gondolkodás nélkül rábólintottam barátommal (aki azóta a főnököm a kisteleki Szivárvány oviban), ami kissé zavarba hozta az igazgatót, hirtelenjében annyit mondott, felhívja a megyét, lehetséges-e férfiként dolgoznunk.

Szept. 1-jén már szabad volt az út. Izgatottan ültem fel a reggeli buszra, hiszen ovis ballagásom óta nem voltam tagja a törpék itézményének. Az ovis méretek, a játékok sokasága (főleg az építőipar után) tovább fokozták izgalmam, míg szembe nem kerültem "áldozataimmal", a 6 évesekkel. Mosolyogva fogadtak, az első történet egy balatoni kirándulásról szólt, amit Emese mesélt, hogy ő akkora hajót látott, mint egy gép... Óvodás karrierem valahogy így kezdődött 1988-ban.