Miben más ma az óvoda?

Amikor mi, a '70-es években ovisok voltunk, az irányadó program szerint „kisiskolába" jártunk. Miért? mert kötelező foglalkozások, „tanórák" voltak naponta 2 alkalommal, 15-20-30 percben, mint az iskolában, mindenkinek kötelezően részt kellett venni, a játékok a polcokon „várakoztak", míg jelt nem kaptak: ismét lehet játszani. A cél is az iskolához volt igazítva; felkészítés a leendő intézménybe, ezért úgy gondolták, az óvoda hasonlítson az iskolához, ezért legyenek „tanórák", igaz kisebb „óraszámban".

A '80-as évek vége felé a szabadabb levegő hatására új, alternatív programok keletkeztek, általában a főiskolákhoz köthetően. Simulékonyabbak, jobban igazodnak a 3-7 évesek életkori sajátosságaihoz, azaz NEM tanórákban, hanem a JÁTÉKBAN gondolkodnak. A kötelező-kötetlen arány megfordult, s elsősorban a gyermek KÍVÁNCSISÁGÁRA apellálnak, a játékot sokszor a gyermek MAGA hagyja abba, mert jobban érdekli a felnőtt tevékenysége. Természetes, ha így közeledik a gyermek, NYITOTTÁ válik érzelmileg és mentálisan egyaránt, hiszen saját motivációja hajtja, így teljesen „kész" a befogadásra, a fejlődésre, a kérdésekre. Ha nem így közeledünk a gyermekhez, ha direkt mód irányítunk, ha abba kell hagyni az épp aktuális, teljesen nyitott, önkéntes játékot a pedagógusi akarat miatt, akkor sokkal nehezebb motivált állapotba hozni őket.

Kidobhatjuk a foglalkozást az ablakon, mert nem érjük el a kívánt hatást, azaz a gyermek nem fejlődik, csak az ellenállása, s könnyen passzívvá válik. (Ezért tartják legfontosabbnak sokan az óvodát és a kisiskolát a gyermek fejlődése szempontjából, mert ekkor MINDENT EL LEHET RONTANI, vagy másképp, MINDENT MEG LEHET POZITÍVAN ALAPOZNI). Ez nem jelenti azt, hogy csak gyermeki akarat van, azaz mindent lehet a gyereknek a nap folyamán, amit kíván. Jobban kell ügyelnünk arra, hogy ÉRDEKESEBBEK legyünk a játékaiknál, vagy mondjuk, folyjunk bele a tevékenységeikbe lehetőleg észrevétlenül, s ne csak mi mondjuk meg, mi legyen aznap. (Taníts, nevelj úgy, hogy játéknak tűnjék!)

 A másik, amiben jelentősen különbözik a mai óvoda, hogy nem az iskola felé fordul elsősorban, hanem a családhoz. Az egész otthonlétünk, javarészt spontán tevékenységek láncolata, a fejlődés a spontán kérdésekre adott spontán jó vagy rossz válaszok függvénye.

 ( A tv nem válaszol, csak a szülő!) A család-modell a természetes ebben a korban, ezért jobb, ha ehhez hasonlít inkább az óvoda. Az iskolák nehezen fogadják el azt a szemléletet, miszerint az iskolába nem iskolás, hanem ÓVODÁS gyermek kerül 7 évesen, s az ő feladatuk lenne ISKOLÁSSÁ formálni őket, nem rögtön az 1. napon!

Végezetül egy 3. szempont, ami sajnos jelen van; ez az idétlen VERSENYHELYZET, amit sugall a 21. század, s sokan el is hiszik, tényleg el kell fogadni. Az óvoda mit csinál? Belemegy e csapdába, s telerakja mindenféle programokkal, lehetőségekkel az intézményt, hogy minél vonzóbb legyen a szülők felé. Az nem baj, hogy sok esettben CSAK félmegoldások születnek. Lovaglás, úszás, nyelvoktatás, táborok, sport, origami, zeneovi, hagyományőrzés stb. mind fellelhető, kérdés, milyen színvonalon, s kell-e a gyermeknek 4 évesen? ill. tudja-e a szülő fizetni? Sokan attól félnek, hogy lemarad a gyermekem, ha nem kérem a külön foglalkozásokat. Pedig, az újabb kutatások fontosabbnak tartják az ÉRZELMI INTELLIGENCIÁT ebben a korban (a biztonságot, a védőburkot), mint az értelmit, hiszen így alapozhatunk meg később, egy magabiztos, határozott, érdeklődő, felszabadult személyiséget.

Szerintem lassítani kellene, s azt mormolni magunk előtt; mindenre van idő, fölösleges rohannunk, siettetni bármit is. A programok amúgy meg annyit érnek, amennyit megvalósítanak belőle, minden személyiség függő, a lényeg, hogy JÓL CSINÁLD!