30 éve halt meg Maigret felügyelő atyja

Harminc éve, 1989. szeptember 4-én hunyt el a svájci Lausanne-ban Georges Simenon francia nyelven alkotó belga író, Maigret felügyelő alakjának megteremtője, a világirodalom egyik legtermékenyebb alkotója.

Liege-ben született 1903. február 13-án, ráadásul pénteken, de az anyakönyvbe az előző napot jelentették be, mivel babonás nagynénje átíratta a dátumot. Simenon, aki már hároméves korában megtanult olvasni, a jezsuita College Saint-Louis-ban kezdte meg tanulmányait, ám tizenhat évesen hátat fordított az iskolának. Alkalmi munkákat vállalt, volt péksegéd, könyvesbolti eladó, majd a Gazette de Liege újságíró gyakornoka, e minőségében megismerkedett a város sötétebbik oldalával, a bűnügyekkel, rendőrségi nyomozásokkal is. G. Sim álnév alatt több mint 150 cikke jelent meg, ezt a nevet használta első regénye, az Au pont des Arches 1921-es megjelenésekor is.

Az éjszakai életben is otthonosan mozgott, társasága jórészt prostituáltakból, bohém művészekből állt, tagja volt A heringes hordó elnevezésű művészcsoportnak is. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Régine Renchonnal, becenevén Tigyvel, akivel 1922-ben Párizsba költöztek, ahol Simenon irodai kifutóként és egy márki titkáraként is dolgozott. Az írással ekkor kezdett komolyabban foglalkozni, napi 80 oldalas "sebességgel" ontotta a könyveket - minden műfajban, amit csak el lehetett adni. Húsz- és harmincéves kora között a 16 különböző álnéven írt ponyvaregényei állandó anyagi biztonságot teremtettek számára, még jachtra is futotta a honoráriumból. Közben állandóan úton volt, bejárta Észak- és Kelet-Európát, eljutott Afrikába is.

Leghíresebb hőse, Jules Maigret felügyelő, akinek alakját állítólag a dédnagyapjáról mintázta, először 1929-ben tűnt fel a Train de nuit (Éjjeli vonat) című regényében, amelyet Christian Brulls néven publikált. Ebben a történetben a nyomozónak még csak másodlagos szerep jutott, az első igazi Maigret-regény (Maigret és a furcsa idegen) 1931-ben került az olvasók elé, az utolsó 1972-ben jelent meg Maigret és a csapodár közjegyző címmel. Négy évtized alatt 75 regényt és 28 novellát szentelt az állandóan pipázó, lomhának tűnő, ám felettébb éles eszű felügyelőnek, aki rendezett házasságban él, ami az íróra éppen nem volt jellemző. Simenon egyébként nem egészen öt év alatt jutott el a tizenkilencedik regényig, amikor a témát megunva nyugdíjba küldte hősét. Maigret azonban akkorra már olyan népszerűségre tett szert, hogy az olvasóközönség és a kiadók kikövetelték a folytatást. A nyomást gyakorlók között volt a későbbi Nobel-díjas André Gide, a Gallimard Kiadó akkori lektora is, aki Simenont a "20. század Balzacjának" tartotta.

Simenon második világháború alatti szerepéről megoszlanak a vélemények: egyesek szerint kollaborált a nácikkal, mások szerint épp ellenkezőleg - lényegében azonban csak azt tette, amit addig is: sikeres műveket írt. A háború után néhány évig az Egyesült Államokban és Kanadában élt, ekkor írta legjobb könyveit, például a Levél bírámhoz és a Piszkos volt a hó címűt.

Az író 1950-ben második feleségével Svájcba költözött, de a házasság - amelyet visszaemlékezéseiben "pokoli szimfóniának" nevezett - nem sikerült, Simenon egyszer öngyilkosságot is megkísérelt. Az író egyébként megszállottja volt a szexualitásnak, saját állítása szerint élete során tízezer nővel került közelebbi kapcsolatba, mert meg akarta érteni a nő szubsztanciáját - arról nem szól a fáma, hogy ez sikerült-e neki. A teljes harmóniát végül második neje fiatal szobalányával találta meg, akivel Lausanne-ba költözött. 1972-ben abbahagyta a regényírást, és megírta elmélkedésekkel párosuló visszaemlékezéseit.

1977-ben irodalmi archívumát szülővárosa, Liege egyetemének ajándékozta, ahol létrehozták a Simenon Alapot és a szerzőnek szentelt kutatóközpontot. A következő évben egyik lánya öngyilkos lett, a súlyos megrázkódtatás után az író végleg visszavonult, csendben, nyugdíjas kishivatalnokként élt. Még 1940 nyarán, amikor gyomorpanaszaival orvoshoz fordult, azt jósolták neki, hogy csupán két éve van hátra, ám a jóslat szerencsére tévesnek bizonyult. Simenon valójában még negyvenkilenc, rendkívül termékeny esztendőt élt meg, 1989. szeptember 4-én hunyt el Lausanne-ban.

Simenon népszerűségét két dolognak köszönhette. Egyrészt jó író volt, erről több mint 400 regénye és novellája tanúskodik, amelyeket félszáznál több nyelvre fordítottak le, másrészt Maigret alakjával a kispolgári életvitelű, józan gondolkodású, ám a bűnösöket is bölcsen megértő átlagembert emelte irodalmi rangra. (A felügyelőnek egyébként 1966-ban a holland Delfzijl városkában szobrot is állítottak.) Maigret felügyelő alakja mintegy 70 nagyjátékfilmben és több mint 400 tévéfilmben tűnt fel, megszemélyesítői között volt többek között Jean Gabin, Rupert Davies, Heinz Rühmann, Michel Simon, Charles Laughton, Gino Cervi és Rowan Atkinson is. A felügyelő színre lépésének 90. évfordulóján egy francia kiadó tíz kötetben jelenteti meg mind a 103 Maigret-történetet, és egy újabb film is készül Patrice Leconte rendezésében a Maigret és a titokzatos lány című regény alapján, a felügyelőt Gérard Depardieu alakítja.

Magyarul az első Simenon-kötet 1938-ban jelent meg, első fordítója és propagálója a neves költő-műfordító Rónay György volt. Simenon A londoni férfi című könyve szolgált Tarr Béla 2008-ban bemutatott, azonos című filmjének alapjául is.

A neves filmrendező, Federico Fellini, aki az író jó barátja volt, így írt róla: "Amikor az ember a végére ér egy Simenon-regénynek, ha a regény rosszul végződik is, márpedig általában rosszul végződik, akkor is energiát merít belőle. Azt hiszem, ez a művészet, a kudarcnak diadallá, a csüggedésnek boldogsággá való átalakítása."